Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Bozóky Éva: Levelező teológiai hallgatók - miért?
70 BOZÓKY ÉVA: LEVELEZŐ TEOLÓGIAI HALLGATOK orvos, gyógyszerész, ápolónő, védőnő, kertészmérnök, agronómus; egy-két magángazdálkodó, lótenyésztő; néhány önálló kisiparos: szűcs, szabó, kőfaragó, fúrómester, kerámikus. A humán értelmiségiek többsége pedagógus (gyógypedagógus, óvónő is); akad pszichológus, matematikus, muzsikus és újságíró. A csoportokban több a vidéki, mint a fővárosi; az elsőben 24 a 13-hoz volt az arány; a másodikban fele-fele; a harmadikban 29 a 16-hoz. Ez rendjén való, hiszen vidéken kell inkább a segítség, és mint mondottuk a levelező ritkán mozdítható. Két csoport már megbirkózott a nehézségeivel. A lemaradás sosem haladta meg a 4—5 főt, de azok közül is visszajöttek páran, amikor kedvezően alakultak a körülményeik, és folytatták a tanulást a következő csoportban. A harmadik tanfolyam hallgatói most „veszik az akadályokat”. A testvériség, összetartozás, egymás segítése jellemző mindegyik csoportra. Az akadályok különbözők. Az idősebbeknek nagy előnyük a hajdani rendszeres, alapos, heti két órában folyt hittan-tanulás, ami az érettségivel sem szűnt meg, hanem az egyetem első két évében is kötelezően folytatódott; s ha bibliaforgató, érdeklődő ember leikébe hullott a vetés, aki még olvasott is hozzá, akkor a tudás megmaradt, még ha a memória gyöngült is netán. A fiatalabbaknak rugalmasabb az eszük, de kevesebbet hoztak magukkal, mégpedig nemcsak hitbeli ismeretek terén, de egyebekben is; és főként idegen a történelemben való gondolkodás, enélkül pedig nehéz távoli korokat. megérteni. „Mélységesen mély a múltnak kútja” — ám aki felkészületlenül hajol föléje, csak a fecsegő felszínt látja. Megragadó élmény volt, mennyire összenőttek a levelezők, közösséggé formálódtak, noha a három év alatt csak mintegy harmincszor jöttek össze. Kevesen és ritkán hiányoztak. A konzultációkra érkezettek mögött összefogott a család, a gyülekezet; volt olyan vidéki papné, kinek gyermekei mellett a gyülekezet asszonyai felváltva helyettesítették az anyát. Imádság és áldozat kísérte a levelezők munkáját. Házastársak, gyermekek könnyítették az otthoni terheket, gyülekezeti tagok, rokonok, barátok imádkoztak értük, velük; segítettek, amiben csak tudtak. Lelkipásztorok korrepetáltak velük, ha erre szükség adódott; előfordult, hogy a korrepetitor egyben férjük, apjuk vagy gyermekük volt, mert olyan levelező is akadt, akinek egyik fia már lelkész volt, a másik még teológus. Számszerű bontásban nehéz lenne közölni, hogy a végzettek közül ki milyen munkát végez a gyülekezetében, mégpedig a sok átfedés miatt. Hiszen legtöbben a maguk részfeladata mellett „mindenesek” is, tehát bármikor „bevethetők”, ha a lelkész beteg, utazik, szabadságra vagy értekezletre távozik. A „mindenesség” tehát állandó jelenség, utána a gyermekbibliaköri munka vezet, ami érthető is, ha a sok kisgyermekes anyára gondolunk, akiknek éppen azért van sok gyermekük — sokkal több mint az egykorú népesség egészében —, mert szeretnek és tudnak gyerekekkel foglalkozni. Jó néhány kántor, felügyelő, presbiter is van, szintúgy bibliaóra-vezető és prédikátor is. A volt levelezők a lelkigondozásban is élénken részt vesznek. Néhányan vannak csupán, akik még nem leltek állandó munkakörre vagy nekik való szolgálatra; az időnként kapott részfeladatok pedig nem elégítik ki őket.. Az első csoportból négyen nappali tagozaton folytatták és fejezték be tanulmányaikat. Rajtuk kívül még ketten látnak el — szórványban — ön
