Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Vankó Péter: A teológia és a 20. századi fizika kapcsolata
6o VANKÓ PÉTER: A TEOLÓGIA ÉS A 20. SZÁZADI FIZIKA De térjünk vissza még egy pillanatra elektromos kísérletünkhöz. Láthatjuk, hogy azért nem tudjuk meghatározni az elektron útját (hogy melyik résen megy árt), mert ehhez durván meg kellene változtatnunk a rendszert (például be kellene zárni az egyik rést). Ez azt mutatja, hogy nem tudjuk teljesíteni a kísérletezés alapfeltételét: a megfigyelő és a megfigyelt tárgy különválasztását, azt, hogy a megfigyelő ne befolyásolja a megfigyelt folyamatot. A kvantum- mechanika megmutatja, hogy ez a feltétel soha nem teljesülhet maradéktalanul. Makroszkopikus rendszereknél elég jól teljesül ahhoz, hogy megfeledkezhessünk erről, de mikrorendszereknél nem. Ahhoz, hogy valamit megfigyelhessünk, legalább egy fotonra — a fény elemi kvantumjára — van szükségünk. Ha kisenergiájú, azaz nagy hullámhosz- szúságú, fényt választunk, akkor az erősen elhajlik, és nem tudjuk, hogy hol van a megfigyelt tárgy (például egy elektron), ha viszont jó leképzést nyújtó kis hullámhosszúságú fényt választunk, akkor annak olyan nagy az energiája, és akkorát lök a megfigyelt tárgyon, hogy annak állapota jelentősen megváltozik, és így nem eredeti állapotát mérjük, hanem azt, amit imi okoztunk magával a megfigyeléssel. (Körülbelül ez fogalmazódik meg a határozatlansági relációban.) Hasonlóan ahhoz, hogy nem lehet egyetlen kalapáccsal megvizsgálni egy óra működését, mert vagy óvatoskodunk, és nem nyílik ki, vagy pedig összetörjük, de akkor már nem működik. Összefoglalásul tehát azt mondhatjuk, hogy a megfigyelő „objektivitása” soha nem teljesülhet maradéktalanul, a megfigyelő mindig „beavatkozó” is egyben. A megfigyelő mindig része a folyamatnak, amit megfigyel, és így mindig befolyásolja is azt. Soha nem lehet megfigyelni a jelenségeket úgy, „ahogy azok vannak”. Soha nem beszélhetünk csak a jelenségről, mindig csak egy megfigyelési folyamat eredményeiről, a jelenség és a megfigyelő kapcsolatáról. A kvantummechanika tehát két nagyon lényeges ponton módosította a klasszikus fizika alaprendszerét: — A valóság nem ragadható meg teljesen a hétköznapi nyelv szavaival, mindig csak komplementer fogalmak együttes használatával. — A megfigyelő és a megfigyelt jelenség soha nem választható el egymástól teljesen. Így pontosan mindig csak a megfigyelési folyamatról beszélhetünk. Ezek után már csak azt szeretnénk megmutatni, hogy ezekkel a tapasztalatokkal az emberiség és mi magunk is találkoztunk: emberi kapcsolatainkban, vallási életünkben, teológiai gondolkodásunkban. De -— talán épp az újkori természettudomány hatására — megpróbáltuk száműzni a nem egyértelmű meghatározásokat, az egymásnak ellentmondani látszó tapasztalatokat: megpróbálunk dönteni Isten „mindehatóságának” és az ember- szabad akaratának, a „gondviselésnek” és az emberi tragédiáknak az ellentmondó kérdéseiben. A 20. századi fizika felismerései ráébreszthetnek, hogy ilyen ellentmondások, nézőponttól való függőségek a valóság vizsgálatának velejárói, és ha ezeket megpróbáljuk kiküszöbölni, akkor lényeges elemeket vesztünk el a valóságról való ismeretünkből. A kvantummechanika olyan szimbólumrendszert épít fel, amely magában foglalja ezeket a komplementer tapasztalatokat, és így arra bíztat minket, hogy mi is merjünk paradox, komlementer fogalmakban gondolkodni a valóságról, emberről, Istenről. Azt is láthatjuk, hogy a megfigyelő és a megfigyelt folyamat csak együtt írható le, ugyanígy mi is csak az ember (és így saját magunk) Isten-tapasztalatáról beszélhetünk, kapcsolatunkról a megfoghatatlan Istennel. Ahelyett, hogy megpróbáljuk Istent megragadni, ás kategóriáinkba belekényszeríteni. Az ember személyes kapcsolatban lehet Istennel, találkozhat vele mint személy személlyel —, de nem állíthatja, hogy „Isten személy”. Nem állíthat
