Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Weltmann Imre: Mohácstól Buda visszavívásáig
WELLMANN IMRE: MOHÁCSTÓL BUDA VISSZAVÍVÁSÁIG 35 tudott a bujdosók fölkelésén úrrá lenni, az élükre állt Thököly Imrével végül is alkudozásokra kényszerült. Szerencséjére a császárnak sikerült idejében szövetségre lépni a lengyel királlyal, midőn a török a vasvári békét megszegve, 1683-ban egyenesen a császárváros elfoglalására indult. Ezzel az oszmánok elleni küzdelem magyar ügyből újra európai üggyé vált, és Sobieski János segítségével sikerült Bécs alatt súlyos vereséget mérni a nagyvezír hadaira. Sőt miután ezt Párkánynál is győzelem s Esztergom visszafoglalása követte, végre Lipót is feladta a béke mellett kitartó álláspontját, megindulhatott a Magyarországot török uralom alól felszabadító háború. Mennyire fölismerték e részben Buda mielőbbi visszafoglalásának fontosságát, kitűnik abból, hogy már a következő évre ezt tűzték a hadjárat fő céljául. Eleinte jól is indult az idejében megkezdett 1684-i ostrom, ám a várbeliek keményen védekeztek, pusztító kirohanásokat intéztek, kívülről sikerült segítséget bejuttatni hozzájuk, a másik oldalról meg az ostromlók fölmentő török sereg támadásainak voltak kitéve. Két tűz közé kerülve, súlyos veszteségek után nem maradt más választásuk, mint szégyenszemre elvonulni Buda alól. A császári sereg letörten, betegségek miatt is erősen megfogyatkozva nagyrészt Magyarország kevés nyugati és északi megyéjében vett téli szállást igénybe; amint elfogulatlan szemlélő: Velencének Thököly küzdelmét ellenséges szemmel néző követe állapította meg, a katonai teher nagyobb részét az ottaniaknak kellett viselniük az osztrák és cseh örökös tartományok köny- nyebbsége érdekében. A súlyos adóterhen fölül ekkor tanulta meg az ország népe igazán, mit jelent már évtizednél tovább tartott megpróbáltatások után idegen katonaságnak kényszerű eltartása, neki az elszenvedettekért kárpótlás nyújtása, garázdálkodásának eltűrése. Ezek elől a lakosság gyakran már a puszta hírre, hogy csapatok közelednek, ha csak kemény, havas tél nem gátolta ebben, menekülésre fogta a dolgot, nemegyszer falustól földönfutóvá lett, sőt kivándorlására is akadt példa; s akkor nyomorúság, éhínség várt az ő terhüket is viselni kénytelen visszamaradottakra. Pedig akkor még nem is tudhatta a nép, hogy a hadakozás további tizenöt esztendeig el fog húzódni. Valóban a nagyrészt hadszíntérnek maradt ország hordozta a felszabadító háború terhének dandárját. De magának a háborúnak folytatására nézve előnyöket is hozott az 1684. esztendő. Az anyagi támogatást is nyújtó XI. Ince pápa buzgólkodására a császár, Sobieski és Velence a török ellen Szent Ligára lépett egymással. A német területek rovására terjeszkedő XIV. Lajos francia királlyal sikerült fegyverszünetet kötni, úgyhogy a császár a magyarországi hadszíntérre összpontosíthatta erejét. Amikor pedig a török meggondolatlanul fogságra vetette Thökölyt, hívei tízezrével csatlakoztak a felszabadító sereghez, s vitézül kivették részüket sikereiben. Pedig nem fogadták őket bizalommal, s nem látták el kellően zsolddal s öltözettel; azt se láthatták előre, hogy Lipót fegyverei jogán majd önkényesen rendelkezik az ország visszafoglalásra kerülő részével. Az eredményes 1685. év, többek között Érsekújvár visszafoglalása után Károly lotharingiai herceg császári fővezérnek sikerült rávennie az uralkodót, hogy 1686-ban ismét Buda vissza vívása legyen a hadjárat fő célja — azzal a föltétellel, hogy Miksa Emánuel bajor választófejedelem a maga által választandó részen önállóan vezethesse az ostromműveleteket, ami az erők megosztásának hátrányával járt. Igaz, Buda vára nem volt korszerű, bevehetetlennek látszó erőd. Magaslatának oldala csak kelet (a Duna) és nyugat
