Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987

1987 / 2. szám - Jeleníts István: „...hogy valljalak, tagadjalak..." Olvasónapló József Attiláról

i6

JELENÍTS ISTVÁN: OLVASÓNAPLÓ JÖZSEF ATTILÁRÓL

III.

Legsúlyosabbak mégis az utolsó évek istenes versei. Ezek Isten nevét az anyag, a bűn, a semmi — és a szeretet szavak párjaként idézik. „Nem isten, nem is az ész, hanem /a szén, vas és olaj, / / a való anyag teremtett minket” — mondja A város peremén. „És verje bosszúd vagy kegyed / belém: a bűntelenség vétek!” — kiált a Bukj föl az árból. Ebben a versben Istent is „a semmi sodra” rántja el, s a költő önmagáról is így nyilatkozik: „Már mindent merek, / de nincs értelme semminek sem.” „Négykézláb másztam. Álló Istenem / lenézett rám és nem emelt föl engem. / Ez a szabadság adta értenem, / hogy lesz még erő, lábraállni, bennem. / / Ügy segített, hogy nem segíthetett. / Lehetett láng, de nem lehetett hamva. / Ahány igazság, annyi szeretet. / Ügy van velem, hogy itt hagyott magamra” — ezek a sorok már valóban a legutolsó hetekből valók (Az isten itt állt a hátam mögött...)

József Attila életének külső eseményeit ezekben az utolsó években mindenki ismeri; úgy lapozgatunk bennük, mint egy híres pör aktáiban. Sokkal nehezebb megmondani, mi játszódott le „odabent”, a költő szíve mélyén. Nyilvánvaló, hogy ebben az időben mélyedt bele a filozófiába: elsősorban természetesen a marxizmusnak és a freudizmus filozófiai konzekvenciáinak tanulmányozásába. Korábban is sokszor eljátszott a halál gondolatával —, akár költőként, például a Tiszta szívvel záró soraiban, akár úgy, hogy újra meg újra öngyilkosságot is megkísérelt. Komolyan most kezd foglalkozni az elmúlás törvényével, keserűen és lázadozva ellene. A József Attila cimű önportrét vigasztaló gesztussal zárta („No de hát ne búsuljatok”) most kiáltozva panaszolja árvaságát, rimánkodik könyörületért.

Nyilván a marxizmus és a freudista pszichoterápia hatására épp ekkor érzi kötelességének, hogy eljusson egy érett, nyílt ateizmusig. „Nem lesz utolsó ítélet”, „nincs halhatatlan oltalom” (Számvetés, Kiáltozás): ezek egy veszteséglista adatai. Hogy mit jelent számára Isten, a költő akkor fogja föl legvilágosabban, amikor — értelmének parancsára — meg kell tagadnia. „Meghalni lélekzetemet / fojtom vissza, ha nem versz bottal / és úgy nézek farkaslszemet, / emberarcú, a hiányoddal!” (Bukj föl az árból). Paradox módon a tagadáshoz is Istentől kér erőt: „amire kényszerűnek engem, / hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mindkét szükségemben. / / Tudod, szívem mily kisgyerek — / ne viíszonozd a tagadásom” (Nem emel föl).

Természetesen alig néhány versről van itt szó, de ezek a versek nemcsak magyar, hanem világirodalmi mértékkel mérve is századunk legjava lírai terméséhez tartoznak. Az ellentét különféle fajtáit ősidőktől ismeri a retorika. Az oxymoront is, amelyben egy névszóhoz annak alapjelentését meghazudtoló jelző tapad: boldog kín, édes keserűség. Ezeket a retorikai alakzatokat a mai fül kissé mesterkéltnek érzi. Az imént fölidézett versek képtelen ellentétei nem tűnnek retorikai bravúrnak, szemfényvesztésnek; lenyűgözően hitelesek. Pedig micsoda ellentétek ezek! Farkasszemet egy lobogó szempárral szoktunk nézni, amelyben — akárcsak a mi szemünkben — az összeszedettség, az erőltetett figyelem vet lobot. József Attila az emberarcú Isten 'hiányával néz farkasszemet. Versében a minden és a semmi, az ártatlanság és a bűn, a bosszú és a kegy ellentéte nem színpadi menydörgés, hanem egy már-már szétomló lélek félelmetes látomása.

Ez a szélsőséges ellentmondásosság egyébként — az istenes verseken túl — jellemző József Attila utolsó szerelmes verseire is. A két verscsoport rokon