Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Fabiny Tamás: Tengerentúli tapasztalatok egyházról, társadalomról és a műanyag karácsonyfákról
FABINY TAMÁS: TENGERENTÚLI TAPASZTALATOK 61 hölgy pedig amellett érvelt, hogy betegség esetén nem szabad orvoshoz menni. Századunk gnoszticizmusának érzem ezt a homályos tanítást. Legalább ilyen titokzatos a mormonok közössége, amelynek képviselőivel az utcán találkoztam. Önmagukat nemes egyszerűséggel Korunk Szentjeinek nevezik; saját kiválasztottságukban és a csak őket megkímélő világítéletben hisznek. Az ő tanításukban is keveredik a Biblia — főleg az Ószövetség — világa az eretnekmozgalmak és más vallások tanításával, valamint alapítójuk homályos eszméivel. Chicago északi réskén áll az Iránból származó, de onnan elüldözött Bahá’í vallás építészetileg fantasztikus temploma. Hatalmas, csipkézett márványból épített bazilika, csodálatos környezetben egy park közepén, a tó partján. Sem papságuk, sem bejegyzett gyülekezetük nincs: különböző vallású emberek jönnek össze alkalmanként. Ilyenkor sokat énekelnek, majd elmélkednek vallásalapítójuk tanításán, amely több vallásnak, főleg a keresztyén- ségnek, az iszlámnak és a hinduizmusnak ötvözete. A ma felbecsülhetetlen értékű templom 40 évig épült. Minden kontinensen csak egy ilyen „bázist” szándékoznak építeni, céljuk a világvallások egymással való megbékéltetése. Külön kell szólnom egy egészen különleges „felekezetről”, a televízió 38-as csatornájáról. Ez napi 24 órán keresztül sugározza vallási műsorait. Evangélizációit a helyszínen ezrek, tévén keresztül milliók hallgatják. Hasonlatom éppen a műsornak megfelelően bizarr, amikor azt mondom, hogy a színpadon hörgő, síró, ordítozó, táncoló show-man evangélizátoraikhoz képest Billy Graham egy száraz gyámügyi előadó. Az adás tömegek nézeteit formálja, mégpedig egy igen módos, politikailag konzervatív rétegét. Nemcsak szívük, de erszényeik megnyitását is kérik tőlük: minden műsor szinte könnyeket fakasztó pénzkéréssel fejeződik be. (magyarok Amerikában) Az egykori „kitántorgó nemzedék” bizony már egyre fogy. Clevelandi vendégszolgálatom során megható volt azokkal az öregekkel való találkozás, akik 60—70 éve jöttek Amerikába. Nem a kalandvágy vonzotta, hanem a megélhetés kényszere űzte őket. Sokan akkor úgy tervezték, hogy inéhány év itteni munka után majd hazatérnek, de a legtöbben itt ragadtak. A városban nagy kiterjedésű magyar negyed volt, magyar üzletekkel, magyar színházzal, magyar templomokkal. Mára azonban nagyrészt széthullott ez a közösség. A második-harmadik nemzedék már nem nagyon ápolja a magyar nyelvet. A magyar negyedbe fekete családok özönlöttek be. Szomorú látványt nyújt ma az egykori magyar negyed főutcája. A feliratok még magyarul olvashatók, de a legtöbben már kiköltöztek, elmenekültek innen. A négy évtizede oly nagy áldozattal és hihetetlenül gyorsan felépített szép magyar evangélikus templomban még össze-összejönnek a hívek, de bizony már egyre messzebbről. Olyan értelemben is, hogy a városnak mind távolabbi pontjairól, de úgy is értve, hogy egyre távolodva a magyar hagyományoktól. Természetesen szerte Amerikában sok magyarral lehet találkozni. Széles körű összetartásnak, egységes szervezeteknek azonban sok jelét nem látni. Sajnos nagyon megosztott az iamerikai magyarság, már aszerint is, hogy ki milyen történelmi korban és milyen szándékkal vándorolt ki. Valóságos többpártrendszer uralkodik: nyilastól kommunistáig terjed a skála. Ma még nagyszámú, bár szétszórt amerikai magyarságról beszélhetünk. De az új nemzedék legnagyobb része, úgy tűnik, teljesen amerikaivá akar válni. Az Amerikai Kohászati Művek kíméletlenül beolvaszt mindent.
