Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Hans Heinrich Schmid: Élet és halál a Biblia fényében
46 II. H. H. SCHMID: ÉLET ÉS HALÁL BIBLIAI SZEMMEL Vessünk először egy pillantást az Ószövetségre. Azoknak a népeknek, amelyek az ószövetségi Izráel körül éltek, az egyiptomiaknak, babiloniaknak stb., határozott elképzeléseik voltak a túlvilágról. Az egyiptomiak úgy hitték, hogy tőlük nyugatra terül el az az ország, ahová a halottak útja vezet. Ozirisznak, a túlvilág királyának birodalma ez, ő fogadja a jövevényeket, ítéletet tart felettük, és helyet jelöl ki nekik országában. A halál utáni élet e reménységének felel meg, hogy Egyiptomban a halottakat bebalzsamozták, konzerválták és mumifikálták, a sírba élelmet, fegyvert és túlvilági útikalauzt tettek melléjük, koporsóikat és piramisaikat pedig varázsigékkel írták tele, hogy azok óvják őket az úton. Hasonlóképpen tudtak a babiloniak is alvilágról, ahová a bejárat naplementekor a pusztában van. A földi világtól az alvilág folyója választja el, és ezen csak az jut át, aki elnyerte a révész kegyét, mindenki más nyomorultul elpusztul. Ennyit az Ószövetséget körülvevő világról. Ha most magára az Ószövetségre vetünk egy pillantást, tátongó űr és nagyfokú szegénység tűnik elénk e tekintetben. Az Ószövetség soha nem fest hasonló képet a túlvilágról. Alkalomadtán szó van ugyan az alvilágról, de nehéz dolgunk lenne, ha meg akarnánk rajzolni az Ószövetség túlvilág-képét. Csak helyenként találunk rá egy-egy utalást. Ezek szerint a túlvilág a föld alatt található, és sötétség tölti be. Néha kapukkal és reteszekkel elzárt börtönként jelenik meg. Benne nincs kapcsolat a halottak között, nincs viszontlátás és főként nincs visszatérés. Dávid ezt mondja gyermeke halálakor: „Vissza tudom-e még hozni őt? Én megyek majd őhozzá, de ő nem tér vissza hozzám.” (2Sám 12,23) Ám mindezek a helyek az Ószövetség peremén találhatók. A centrális tartalmi mondanivalót hordozó részek nem beszélnek a halottak birodalmáról. Az Ószövetség Istene nem a túlvilág Istene, munkálkodásának színtere a történelem. Vezeti, óvja népét, jogot és igazságot követel tőle — és mindezt ebben a világban. Sőt, néhány íráshelyből arra lehet következtetni, hogy az alvilág egyenesen kívül esik az Ószövetség Istenének felségterületén. Az egyik zsoltáros így fogalmaz: „A halottak közé kerülök, akikre nem gondolsz többé.” (Zsolt 88,6) Továbbá: „Teszel-e csodát a halottakkal? Fölkelnek-e az árnyak, hogy magasztaljanak téged? Beszélnek-e a sírban szeretetről, hűségről az enyészet helyén?” (Zsolt 88, 11—12) Az Ószövetség Istenének az élettel van dolga és nem a halállal. A mikor az ember öregen és az élettől fáradtan megtér atyáihoz, akkor útja végére ért. Akkor nyugodtan meghalhat, mert teljessé vált az élete. Az a rossz, ha idő előtt kell meghalnia, ha — mint egy helyen olvashatjuk — élve kell leszállnia az alvilágba. Csak az Ószövetség vége felé, a fogság utáni korban nyer a túlvilág némiképpen más szerepet. Egy alkalommal hangot kap az a gondolat, hogy az igaz megmenekülhet az alvilágban rá váró szomorú sorstól: Az istentelen az alvilágba jut, „de én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem és végül dicsőségedbe fogadsz.” (Zsolt 73, 23— 24). Erről azonban csak egyszer van szó, más helyek azt bizonyítják, hogy az Ószövetség egyben szembe is száll az ilyen gondolatokkal: „Ugyanaz történhetik az igazzal és a bűnössel, a tisztával és a tisztátalannal; azzal, aki áldozik és azzal, aki nem áldozik; úgy járhat a jó, mint a vétkes ... Rossz
