Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Udvardi Erzsébet: Miért festek biblikus képeket?
UDVARDI ERZSÉBET Miért festek biblikus képeket? Ha megpróbálnék egy mondatban válaszolni, akkor így felelnék: mert keresztény festő vagyok. Talán nálunk, 1986-ban, Magyarországon, szokatlanul és idegenül hangzik a két fogalom összekapcsolása. De nincs értelme szóban is ki nem mondani azt, amit már a képeimmel régen igyekszem kifejezni: szeretnék az életemmel, a munkámmal, a festészetemmel közel kerülni Istenhez, és amennyire a kegyelem engedi, hozzá tartozni. És mivel festő vagyok, a festészet nyelvén szólok erről. Miután az a megtiszteltetés ért, hogy szerkesztőségük feltette nekem ezt a kérdést, megpróbálom részletesebben leírni, hol is kezdődött nálam ez az út. Sok kis epizódot lehetne itt felsorolni, talán rangsorolni is, amit az emlékezet elraktározott, fontosnak vélt. De természetemnek van egy tulajdonsága: minden hosszasan előadott vagy elmesélt história olyan gyötrő unalommal és ellenszenvvel tölt el, hogy csak a kötelező udvariasság tart vissza ilyenkor ennek kinyilvánításától. Ezért szeretnék röviden szólni. A legdöntőbb az életemben, hogy szüleim hívő emberek voltak, és a katolikus egyházhoz való tartozásukat soha, semmilyen körülmények között nem tagadták meg. Azokban az években sem — édesapám tanár volt Baján —, amikor ez nagy kockázatot jelentett. Gyermekkorom a háború előtti időre esett, amikor külső képében gazdagabb és fényesebb volt az egész évet átfogó ünnepek egymásutánja. A karácsony előtti időszak t;tka, a piros sü- vegű Miklós püspök, az adventi hajnaloknak még csillagos égboltjai, angyal- szárnyak és a zizegő betlehemi szalma a csillagszórók fényében. Aztán a Háromkirályok a titokzatos messzi útjukkal és csillogó ajándékaikkal. Majd a Gyertyaszentelő és a balázsolás. Aztán a farsang, a lekváros fánkokkal, s rövid idő múlva ünnepélyes lilában a Hamvazószerda. S jöttek a böjti szelek — közben kidugta fejét az ibolya. Később a fájdalmas fekete Nagyhét következett és a kirobbanó, mindent elsöprő húsvéti harangszó. Virág és arany. A feltámadás lobogó fényei, újjongó körmenet, diadalmas halleluja. Ezek között a képek és hangzások között nőttem fel. Még semmire sem figyelve, kivált nem tudatosan regisztrálva a jelenségeket, de a lélek, amely, azt hiszem, nem ismer időt, ezeket mind befogadta, hogy amikor kell, kéznél legyen. Ezek a régi, gyermekkori értékek közben helyet adtak más benyomásoknak, élményeknek is, de alapjaikban minden erőpróbát kiálltak. A főiskolán kötelességszerűen tanultam materializmust, vizsgáztam is abból, hogy festőnek a szocialista realizmus a kizárólagos út. De én Bernáth Aurél tanítványa
