Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Rakovszky István: Berzsenyi metafizikai szomjúsága
24 RAKOVSZKY ISTVÁN: BERZSENYI DÁNIEL kép a tomboló viharé. Ai klasszicista versben ez többnyire a kontraszthatást szolgáló illusztratív eszköz, amellyel a bölcs nyugalom állítható szembe; de szerepelhet a hősi helytállás, a „virtus” díszleteként vagy hasonlataképpen is. Berzsenyinél ez az illusztráló motívum főszereplővé válik: kiismerhetetlen, zűrzavaros erők fenyegető képe lesz, s gyakran kapcsolódik a Történelem, a Sors vagy a haragvó Isten képzetéhez. Leglátványosabb ez a megváltozott motívumhasználat az Amathus c. versben, ahol a bölcsesség, a művészet és a szerelem törékeny, antik idilljével van szembeállítva a napóleoni háborúk tomboló zűrzavara: „így volt, így marad a világ. / Forr, mint az ádáz tengerek, amidőn / A szélveszek bércodvaiknak / Vas kapuit s reteszit leszórván // A bús haboknak zúgva rohannak, és / A képtelen harc itt hegyeket temet, / Ott új világot hoz fel; — egymást váltja örök romolás s teremtés.” A hatalmas, önálló életre kelt kép történelmi erők gigászi küzdelmét jeleníti meg. Ez a küzdelem azonban ugyanakkor metafizikai dráma is! Berzsenyiben már megvoltak a modern történeti érzék csírái, de az emberi történelmet nem egyszerűen társadalmi és politikai folyamatként fogta föl, hanem kozmikus méretű, „természeti” eseménysorként. Történelemszemlélete megfelel metafizikai alapélményének: az emberi világ zűrzavara az egyetemes káoszt tükrözi a versben, ami elől csak Amathus völgyének elrejtett, mitológiai idilljébe lehet menekülni. Ezzel a káosszal a magányos személyiség áll szemben, akinek önálló, az ellenséges külvilágtól elkülönülő benső világa van. Észrevétlenül alakul ki ez a romantikát előlegező lírai személyesség a klasszicista vers bölcseinek és váteszeinek hagyományosan személytelen beszédhelyzetében. A dicsőitő ódákban és a megelégedést, a mértékletességet dicsérő, mitológiai elemekkel zsúfolt versekben váratlanul forró, személyes vallomások szakadnak föl: „Mint te, olly gazdag vagyok én magamnak, / S mint te, olly forrón szeretem hazámat, / Ámde nincs kincsem, s csak ezen betűkben / ömledez a szív.” (Gr. Festetics György) A személyiség lesz az antik idillek igazi tere: Amathus völgye (ahol a „lelkes élet játszva felleng Hesperidek bibor aetheré- ben”), az első szerelmek paradicsoma, Helikon hegye és a „Thesszáli virul- mány” — mind-mind a lélek színhelyei már. A klasszikus rend harmonikus szépségével és ódái hevületével a benső menedékébe húzódik vissza. Ami menedéknek látszott, az szorul a lélek védelmére. Ez a líratörténeti jelentőségű fordulat súlyos meghasonlást okozott Berzsenyi számára, ö, aki végső rendet, egyetemes eszményeket keresett a költészetben, önmagához jutott vissza! A személyiség egyszeri, halandó — hogyan lehetne akkor a metafizikai értékek egyedüli hordozója, még inkább: a forrása? Ha így van, bizonyára maga az érték, az ideál káprázat, „csalatás”. A Berzsenyi-életmű legmodernebb, a romantikán is túlmutató rétege ezt a metafizikai csalódást, a hiábavalóság élményét fogalmazza meg. A világban uralkodó „örök romolás s teremtés” félelmes víziójára a személyiség porszem-voltának kiábrándító élménye rímel. A klasszicista világrend-eszme összeomolni látszik. Berzsenyi többféle lírai magatartással válaszol erre a kihívásra. Az első — legközvetlenebb — reakció az értékek veszendőségének és viszonylagosságának élményére a rezignáció. A lírai hős rádöbben, hogy a szerelem és az erkölcs egyetemes értékébe vetett ifjúi hite — illúzió volt, így többé nincs mibe kapaszkodnia a világban. A „bölcs”, aki a klasszicista hagyományban a világrend és a helyes élet törvényeinek ismerője volt, itt a kiábrándult, keserű józanságot testesíti meg. Az éleslátás azonban kizár a világból,
