Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - C. G. Jung emlékezéseiből
C. G. JUNG EMLÉKEZÉSEIBŐL 77 Jómagam ezért inkább a „tudattalan” szakszó mellett foglalok állást, bár jól tudom, beszélhetnék ugyanígy akár „isten”-ről vagy „démon”ról is, ha mitikusan akarnám magam kifejezni. De hogyha mitikusan fejezem ki magam, az abban a tudatban történik, hogy „mana”, „démon” és „isten” a to- dattalan szinonimái, márpedig az előbbiekről éppoly sokat vagy keveset tudunk, mint az utóbbiról. Csak hisszük, hogy az előbbiekről többet tudunk, ami bizonyos célok szempontjából mindenesetre hasznosabb és eredményesebb egy tudományos fogalomnál. (...) A mítosznak végre komolyan kell vennie az egyistenhitet és feladnia a maga (hivatalosan cáfolt) dualizmusát, amely mind ez ideig fenntartott a mindenható Isten mellett egy örökkévaló sötét ellenlábast. Szóhoz kell juttatnia Cusanus elvét a filozófiai complexio oppositorumról (az ellentétek egybeeséséről) és a Boehménél található morális ambivalenciáról. Csakis ekkor lehet biztosítani az egy Istennek az őt megillető teljességet és az ellentétek szintézisét. (...) A valóságos tények nem változnak meg attól, hogy másképp nevezzük őket. Csak magunkat áltatjuk vele. Ha valaki „Istent” mint valamiféle „tiszta semmit” fogná fel, akkor sem hat a fölébe rendelt elv tányéré. Éppen úgy birtokol bennünket egy nálunk erősebb hatalom, mint annak előtte; a név megváltoztatásával semmit sem távolítottunk el a valóságból, legföljebb magunkat csapjuk be fonák szemléletünkkel, ha az új név tagadást implikál; fordítva pedig: a megismerhetetlen pozitív elnevezésének eredményeképpen a megfelelő pozitív szemléletmódot tesszük magunkévá. Következésképpen: ha Istent archetípusnak* nevezzük el, azzal még semmit sem fejtettünk ki tulajdonképpeni lényéről. Csak éppen beismerjük, hogy lelkünk már a tudatot megelőző korszakában magán viselte az ő „keze nyomát”, ezért Isten semmiképp nem tekinthető a tudat kitalálásának. Ezáltal nemcsak hogy nem távolítjuk el magunktól és nem is tesszük félre az Isten képét, hanem éppen a megtapasztalhatósághoz közelítjük. Ez utóbbi körülmény azért is fontos, mert az olyasmi, amit nem lehet kitapasztalni, könnyen gyanúsítható azzal, hogy nem is létezik. Ez a gyanú olyan nagyon kézenfekvő, hogy úgynevezett istenhívők olyanfajta kísérletemben, amellyel a primitív tudattalan lelket akartam rekonstruálni, minden további nélkül ateizmust véltek felfedezni, vagy ha nem ezt, akkor gnoszticizmust, csak éppen semmiféle olyan pszichikus valóságot nem, mint amilyen a tudattalan. (...) Magában véve pszichikus minden megértés és minden megértett dolog, és ilyenformán reménytelenül be vagyunk zárva egy kizárólag pszichikus világba. De azért van rá elegendő okunk, hogy e mögött a lepel mögött meglevőnek tételezzük fel a bennünket létrehozó és befolyásoló, de föl nem fogott abszolút objektumot, olyankor is — kivált a pszichikus jelenségekben —, amikor semmiféle reális megállapítás nem tehető. Lehetőségekről és lehetetlenségekről szóló megállapítások különben is csak szakterületeken belül érvényesek, azokon kívül merő elbizakodottság minden efféle. E helyütt önkéntelenül eszembe jut, hogy a reflexió mezején kívül van még egy másik, legalább olyan tágas, ha ugyan nem nagyobb kiterjedésű terület, ahol az ésszerű megértés és ábrázolás alig talál olyasmit, amin úrrá leArchetípusok: a lelkűnkben ható, öröklött ősképek (Szerkesztő)
