Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - Sulyok Imre: Az új Liszt-kiadás
68 SULYOK IMRE: AZ ÜJ LISZT-KIADÁS mennyi elérhető példányát is megnézzük. A könyvtári katalógusok ugyanis — még a legjobbak is — nem tüntetnek fel minden, a kritikai közreadás számára jelentőssé válható különbséget. Például Liszt egyik Lohengrin átirata az első kiadás után 8 évvel azonos címmel, más lemezszámmal mint „Neue umgearbeitete Ausgabe”, majd utóbb azonos lemezszámmal, de „(Neue umgearbeitete Ausgabe) — Neue revidierte Ausgabe” jelzéssel jelent meg s ezek a változások a katalógus kartonjáról nem voltak leolvashatók. A különböző nyomtatott kiadások, az egykorú kiadói jegyzékek, valamint a könyvtárak anyagának tüzetes vizsgálata eddig ismeretlen változatokat, az irodalomban eddig nem szereplő kiadásokat, tehát új fontos forrásanyagot is tárhat fel. A források másik nagy, nem kevésbé fontos csoportja a kéziratok, melyek az eddig még kiadatlan művek esetében természetesen különös fontossággá! bírnak. Kinyomtatott művek esetében a kéziratok jelentősége főként abban van, hogy feldolgozásukkal gyakran olyan másolási vagy metszési hibák és kérdések tisztázhatók, melyeket a kiadványok az idők folyamán egymásnak adtak, ill. egymástól vettek át. Míg a nyomtatott forrásanyag általában könyvtárakban, közgyűjteményekben található, s arról általában minden különösebb nehézség nélkül tudunk fotókópiát vagy xerox levonatot kapni —, az írott anyag esetében ez már nem ilyen egyértelmű. A kéziratoknak arról a részéről, melyeket közgyűjteményekben őriznek, általában szintén nehézség nélkül lehet fotókópiát kapni. Ezek nagy hátránya, hogy a másolatokon nem minden vonal látszik egyforma élességgel, sőt egyes vonalrajzok el is tűnhetnek. Viszont esetleg olyan vonalak is láthatók, melyek valóságban nincsenek a kéziraton. Hátrány az is, hogy a különféle színű bejegyzések, melyek fontos adatokat szolgáltathatnak, csak nehezen, alig, vagy egyáltalán nem különböztethetők meg egymástól. A kéziratok jórésze azonban magántulajdonban van. Az első nehézség onnan adódik, hogy a legnagyobb részüknél nem tudni kinél. A műjegyzékek adatai erre vonatkozólag nem sok segítséget adnak s jórészt elavultak. A tulajdonosok legnagyobb része ráadásul — miért, miért nem — még gondosan titkolja is, mi van tulajdonában. (Talán attól félnek, hogy ha ez nyilvánosságra kerül s ha tudományosan felhasználják, a kéziratok vesztenek értékükből?) így csak a véletlenen múlik, ha egyik-másikról meg lehet tudni, hol van. Legtöbbször csak akkor bukkannak elő, ha árverésre kerülnek. Az árverési katalógusok néha érdekes felvilágosítást adnak egy-egy kéziratról. Ha az új tulajdonos valamely közgyűjtemény lesz, úgy az a kézirat a továbbiakban a zenetudomány és művészet szolgálatába kerül. Ha magánszemély veszi meg, annak nevét az árverést rendező cég nem adja ki, de vállalkozik arra, hogy az ismeretlen tulajdonos számára közvetíti a fotókópiát, esetleg betekintést kérő levelünket. Erre sajnos sok esetben nem érkezik válasz. Vannak azonban olyanok is, kik szívesen segítenek munkánkban. így például az az orvos, aki levelünkre válaszolva azonnal díjtalanul ^küldte el a vásárolt kézirat fotókópiáját azzal a megjegyzéssel, hogy örül, hogy a zene- tudomány hasznára lehetett. Nem is szólva arról a szerencsés esetről, amikor az ismeretlen új tulajdonoshoz intézett levelünkre dr. Friedrich Schnapp, a nemrég elhunyt kiváló zenetudós és Liszt-kutató válaszolt. Nem sokkal utóbb megérkezett a fotókópia is, a margón számtalan, a különböző színű tintákkal írt eredeti bejegyzésekre vonatkozó széljegyzetekkel. Ezek segítségével a fotókópia színes levonatként feküdt szemeink előtt. Később még
