Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - Szennay András: Luther – mai katolikus megközelítésben
SZENNAY ANDRÁS: LUTHER KATOLIKUS SZEMMEL 29 Erwin Iserloh, az utóbbiból Stefan Pfürtner, Otto Hermann Pesch). Brosse- der nyomán megállapíthatjuk: bármiféle alapról és bármiféle módszer alkalmazásával közelítik is meg Luthert, egyet közösen vallanak: beágyazottsága az egyházi tradícióba, végső soron az evangéliumba, nem vitatható. Ami Luther konkrét, a katolikus egyháztól el nem fogadott, ill. vitatott (tételeit illeti — mindenféle hamis irénizmustól mentesen —, komoly lehetőség nyílik a harmonizálásra. Ugyanakkor azonban — legalább is ma még úgy tűnik — fel nem oldható tanbeli eltéréseket is regisztrálnunk kell. Hamis képet festenénk Luther katolikus megközelítéséről, s egyben vétenénk a tudományos és intellektuális becsületesség ellen, ha nem vennénk tudomásul, hogy igenis, vannak ma is tanbeli eltérések, feszültségek. Mindamellett — aki csak némileg belelapozott a mai katolikus Luther-irodalomba, annak az az általános kép tárul szeme elé, hogy a tények történeti rögzítése, a tanbeli nehézségek felsorakoztatása és a harmonizálási törekvések nyomán a katolikus teológiában egyre reálisabb Luther-kép alakul ki. E folyamatban alapvetően fontos tény a 2. Vatikáni zsinat, annak inspiráló hatása. Brandenburg egyenesen így fogalmaz: Luther a 2. Vatikáni zsinatban „hat sein Konzil gefunden”, a saját zsinatára lelt (Martin Luther gegenwärtig, Paderborn 1969. 146). Ezzel nem azt akarta állítani, hogy a zsinat kifejezetten foglalkozott Lutherrel, vagy a lutheri teológiához nyúlt vissza. De egyenesen csodálatraméltó az a tény — ezt O. H. Pesch fejezi ki —, ahogy a zsinaton a katolikus egyház a Szentírásra és a hagyományra visszanyúlva eszmélkedett, és számos, eladdig kifejezetten kontroverz kérdésben, beleértve még a terminológiát is, oly megfogalmazásokat és kifejezéseket használt, melyekhez hasonlókat Luthernél is találunk (Hinführung zu Luther, Mainz 1982. Idézi R. Decot: im. 79). Az eddigiekben jobbára német nyelvterületen megjelent munkákra hivatkoztam. Szabadjon most néhány gondolatot abból az interjúból idéznem, melyet Pater Daniel Olivier assumptionista szerzetes, napjaink egyik legjelentősebb francia Luther-specialistája adott a CHRETIENS ENSEMBLE folyóirat számára (1983. dec. 15—18. o.). Olivier Luther teológiájának időszerűségét elsősorban abban jelöli meg, hogy a reformátor elválaszthatatlanul együtt gondolkodik Istenről és a bűnről. A| mai ember inkább arra törekszik, hogy az egyiket a másiktól elszakítsa — így azután többé nem képes beszélni sem Istenről, sem a bűnről. Lassan mindkettő megszűnik számára. Lutherrel kapcsolatban — folytatja Olivier — a katolikus átlaghívő, de a teológus is csak pesszimizmusát, az emberi természet romlottságáról vallott tanítását, az egyéni üdvösségért való aggályos félelmet tartotta meg és színezte ki emlékezetében. Ugyanakkor nem gondolt rá, hogy Luther épp azzal az eszmével lett a „bűn doktora”, hogy — Bernanos megfogalmazása szerint — vallotta: „minden kegyelem”. Luthernek kétségtelenül nagyon tetszett volna II. János Pál pápa enciklikája Isten irgalmáról. (Dives in mise- ricordia). De ő talán még idézte volna hozzá a római levélből: Isten minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön (11,32). Nyilatkozatában Olivier hangoztatja: Luther felismerte az egyházban a rosszat, s gyógyszerül Isten igéjének hirdetését kínálta fel. Az egyházban a rossz az evangéliumtól való elfordulás... Az igehirdetés alaphangja pedig: Jézus Krisztus. — Tudjuk — folytatja —, hogy Luther szerzetes volt. Számára a szerzetesi élet a keresztény élet iskolája volt. S ha később nem is fogadta el a monostorokat, mint a tökéletesedés intézményeit, mégis akarta a
