Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986

1986 / 2. szám - Paul Tillich: „Aki hisz énbennem…"

4

PAUL TILLICH: „AKI HISZ ÉNBENNEM ..

kényszerítené rá magát és a saját hatalmát másokra, s ezáltal elpusztítaná, ahelyett hogy megmentené őket.

Milyen is a mi igehirdetésünk? Vajon nem az történik-e sokszor, hogy amikor Jézus nevében beszélünk, nem kizárólag Istenről szólunk, hanem emberi értékeket próbálunk magunkra és hallgatóinkra ráerőszakolni? Világosan kitűnik-e abból, amit mondunk, hogy nem az ember Jézus áll igehirdetésünk középpontjában? Ha nem, akkor lehet, hogy inkább rombolás az, amit végzünk, nem pedig mentés.

Ügy látszik, mintha a keresztyén festők többet tudtak volna erről, mint amennyit mi manapság gyakran tudunk. Az a Názáreti Jézus, akit az ő képeik ábrázolnak, nem csupán a Názáreti Jézus. Olyannak festették meg a betlehemi csecsemőt, mint aki magában foglalja az egész világmindenséget, habár most még „Mária ölében nyugszik”, ahogy az egyik Luther-ének mondja. Ezeket a képeket nézve éreznünk kell, hogy már a csecsemő is a világ Urának erejét és hatalmát sugározza magából. Vagy úgy ábrázolták őt, mint aki külsőleg is magán hordozza az isteni dicsőség ragyogását, és hatalmas méretű mozaik-képeiken Jézus ruhájának minden darabját áthatja az általa képviselt és kifejezett isteni mélység. Vagy úgy ábrázolták mint a Megfeszítettet, aki nem egyénként szenved, hanem az egész világ szenvedéseit viseli magán; az isteni szeretet megtestesítőjeként vesz részt ebben a szenvedésben. Vagy olyannak rajzolták meg, mint akivel új világkorszak kezdődik, és aki a természet törvényeinek, az emberi lelkeknek, a betegség, a megszállottság és a halál démonikus erőinek is az ura. Sohasem ruházták azonban fel őt egyéni tulajdonságokkal, nem tették meg valamely pszichológiai típus vagy szociológiai csoport képviselőjének.

Vessünk csak egy pillantást a sixtusi kápolnára. Michelangelo minden prófétának, minden jósnőnek egyéni jelleget adott. De amikor Jézust mint a végső bírót festette meg, akkor ellenállhatatlan istenemberi hatalom megszemélyesítőjének jeleníti meg.

Jézussal manapság számtalan életrajzi és pszichológiai tanulmány foglalkozik, és kimutatják róla, hogy fanatikus, idegbeteg, jámbor szenvedő, szegények jótevője, erkölcsi példakép, vallási tanító, vagy népvezér volt. Ebben a Jézusban már nem hihetünk, mert ő így már nem az a Jézus, akiben hinnünk kellett volna. Ez a Jézus nem az a Jézus, aki a Krisztus.

Nem imádkozhatunk senki máshoz, csak Istenhez. Ha Jézus Isten mellett valaki más, akkor inem tudunk hozzá imádkozni, és nem is szabad ezt tennünk. Sok keresztyén, közöttünk is vannak ilyenek, nem tud jó lelkiismerettel csatlakozni azokhoz, akik Jézus Krisztushoz imádkoznak. Van bennünk valami idegenkedés, ami őszinte és jogos, valami félelem attól, hogy bálványimádóvá válunk, hogy végső hűségünk megtörik, és két Isten arca néz ránk az egy helyett.

Pedig aki őt látja, az Atyát látja. Nincs két arc. Jézus Krisztus arcában Isten „világosítja meg az ő arcát rajtunk”. Mert nincs Jézusnak, a Krisztusnak az arcában semmi, ami csak a Názáreti Jézusé lenne; ami egy bizonyos személy arca lenne a többiek mellett. Az ő arcának minden vonása Azt tükrözi, aki elküldte őt. Ezért, és egyedül csak ezért énekelhetjük karácsonykor: „Ó jöjjetek, imádjuk az Urat!”

Liska Endre fordítása