Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Rónay György Naplójából (1950)
64 RÓNAY GYÖRGY NAPLÓJÁBÓL se, és így tovább. Az egyháznak — fejezi be Karl Rahner — a herézis új formái ellen új módszerekkel kell küzdenie. Megvallom, kissé erőszakoltnak érzem az egyébként helyenkint igen érdekes tanulmány okfejtését. Első, elvi fele rendben van; a másodikban az ember szeretne minduntalan ellentmondani a szerzőnek. Végül is nem értem egészen világosan, mit akar. Egy-egy pillanatra még az a gyanú is fölmerül az olvasóban, nem a laikusoktól, valaminő laikus „inváziótól” félti-e a klérust s annak tanítói tekintélyén és illetékességén túl valaminő általános tanítói privilégiumát. Hogy itt-ott van gyanakvás a tanítói hivatal kontrollja ellen? Az az érzésem, hogy ha van, nem mindig egészen jogosulatlanul van. Az utolsó századok tanulságai alapján nemegyszer lehetne következtetni az egyház részéről mutatkozó bizonyos szűkkeblűségre, egyházpolitikai érdekeknek túlságos érvényesülésére, és a tudomány, főként a természet- tudomány s új tudományos teóriák és irányok iránti ellenséges magatartásra. Mennyi kárt okozott például a sokszor fölhányt Galilei-ügy, mely a modern ember szemében akkor is menthetetlen, ha megmagyarázzák neki, hogy nem az elvet, nem a tudóst, nem a tudományt ítélték el, hanem szembeszálltak egy ilyen elv előre meglátott következményeivel. Vagy ott van Bergson indexre tevése. Nincs más fegyvere az egyháznak a tévedés ellen — kérdezhetik —, mint az inkvizíció és az index? Van, persze hogy van. De a szabad vizsgálódást egy bizonyos, szerencsére a jelek szerint eltűnőben levő mentalitás talán nagyon is igyekezett korlátozni. Hiába próbáljuk bizonygatni, hogy a kereszténység mindig a tudomány bajnoka volt, szemben azokkal, akik szerint mindig ellensége volt a tudománynak; azt hiszem, bevallhatjuk, hogy az utolsó századokban berzenkedett is, ha nem egészében, hát általánosságában, az „ördögi” tudománytól (amiben aztán természetesen része van annak is, hogy a tudomány valóban „ördögi” volt egy bizonyos értelemben, beleavatkozott az illetékességén túleső dolgokba s legfőbb energiáit nem a saját céljai felé, hanem a vallás és Isten ellen vonultatta föl.) Hogy a kereszténységnek védekeznie kellett a fölvilágosultnak nevezett tudomány elvi és propagandisztikus ateizmusa ellenében, az nyilvánvaló. Az a gyanúm azonban, hogy nem mindig egészen úgy, olyan szellemben, olyan haladásra készen és addig a határig védekezett, ahogyan és ameddig okos és hasznos lett volna. A dolog egyébként nem elszigetelt. Része egy nagy dekadenciának, amely talán a reneszánszban kezdődött s alighanem a tizenkilencedik század második felében kezdett megmerevedni, hogy új hajtást eresztve valóságos új vallássá csontosodjék a modern materializmusban. Ez az egyház elpolgáro- sodásának a kora, melyről néhány nagyon találó megjegyzést tett Emile Rideau a „Séduction communiste et réponse chrétienne”-ben [„Kommunista csábítás és keresztény felelet”] (megjegyzést, aminőt nálunk sajnos még csak megkockáztatni sem igen lehet, holott a mi megújhodásunk szempontjából sem ártana tiszta vizet önteni a pohárba). Vagy nézzük a szociális oldalt. Mennyi igazság volt Lamennais részén; milyen kemény ellenkezésbe ütközött sok helyütt a „Rerum Novarum”.* Mondom, úgy érzem, ez a Karl Rahner által kriptogám herézisként nehezményezett bizalmatlanság nem mindig és nem mindenben indokolatlan. Nem a politikai vonatkozásokra gondolok itt s nem az olyatén törekvésekre, * XIII. Leó múlt század végi eneiklikája, mely megváltoztatta a katolikus egyháznak a munkássághoz való viszonyát. (A sajtó alá rendező jegyzete.)
