Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985

1985 / 1. szám - Rab Zsuzsa: "Erőt adó friss víz". A népköltészet igézetében

6o

RAB ZSUZSA: A NÉPKÖLTÉSZET IGÉZETÉBEN

retettel elidőző történetek. Szövetük csodálatos, többszörösen kétrétű: valóság és mese, történelem és mítosz, pogány és keresztény hitvilág egymást keresztező daróc- és aranyszálaiból szövődött.

Fordításukhoz (a puszta megértéshez nagy hasznát vettem egykori ó-egyházi szláv tanulmányaimnak) mindenekelőtt magyar nyelvanyagukat kellett sok próbálkozással kikísérleteznem. Miféle nyelvet válasszak hangulati ihletének? Milyen mértékben archaizáljak, hogy a mai olvasónak még élvezhető legyen, ugyanakkor érzékeltessem a szöveg régiségét? Gyöngyösi, Tinódi nyelve csődöt mondott: nagyon is tettenérhető, azonkívül a magyar történeti realitás nyelve. Régi kiadású Károlyi-bibliákat olvastam, de ez is tévútra vezetett. A hős Ilja Muromec, vagy Szadko túlságosan is kálvinista öblösséggel szólalt meg, a mellékalakok presbiteri méltósággal jártak- keltek, s mindebbe még Szenczi Molnár zsoltárnyelve is belezengett. Histó- riás énekeink megint csak a magyar valóság televényéből sarjadtak ki, se- hogysem akartak összefonódni a szláv történelem hajtásaival. Vigyáznom kellett arra is, nehogy az erdélyi népballadák, vagy a somogyi kanásznóták háttér-zenéje kísérje az ószláv világot.

Végül, minden hangulati segédeszközt félretéve, puszta ösztöneimre bíztam magam. Így született az 1967-ben megjelent Varázslók, szentek, vitézek című vaskos gyűjteményem, amelynek anyagát évek során és sok nehézség árán gyűjtöttem össze. A hármas cím a kötet három fejezetére utal: pogány motívumokkal elegy mondákat, istenes énekeket (főleg nem kanonizált szakadár-énekeket) és történelmi balladákat tartalmaz. Mellékesen és keserűen jegyzem meg: a magyar sajtóban alig talált visszhangot, egy néhány soros, sovány recenzió emlékezett meg róla csupán. Sok évi munkám eredménye, a kötet, maradt főleg a magam öröme, mindmáig.

De ez nem szegte kedvemet. Következő nagyobb vállalkozásom az 1982- ben napvilágot látott Sziklaszálon szép galamb című népköltészeti antológia volt. A Szovjetunió területén élő 49 nép és népcsoport népi lírájának több mint 700 oldalas gyűjteménye. Hogy csak néhányat említsek: avar, azerbajdzsán, baskír, burját-mongol, csuvas, észt, grúz, kazah, kirgiz, lett, litván, moldovai, mordvin, orosz, örmény, tadzsik, ukrán, üzbég népdalokat tartalmaz. ____

E

nnyi nyelvet, természetes, nem tudok. A szláv nyelvek kivételével úgynevezett nyersfordítások mankójára támaszkodtam. Néhány szóval meg kell magyaráznom a nem szakmabeli olvasóknak a nyersfordítás mibenlétét. A ritka nyelveket jól ismerő hazai nyelvtudósok szó szerinti prózai fordítást készítenek, a ritmus, a rímképlet megjelölésével az egyes népköltészeti darabokból — ebből kell újra verssé alkotni a nyers szöveget. Csodálatos, hogy kicsi országunkban szinte valamennyi távoli, ritka nyelvnek van tudós ismerője. Hálával gondolok a nagyon rosszul fizetett, önzetlen munkát végző jeles nyelvtudósokra, akik munkámat segítették, többek között, de elsősorban a finnugor nyelvek, a tatár és a moldovai nyelv tudósára, Bereczki Gáborra; Mándoky Istvánra, aki türk nyelvekből, Istvánovits Mártonra, aki grúzból, Szalmásy Pálra, aki örményből készített számomra kiváló nyersfordításokat.

1982-ben fogtam bele — Bereczki Gábor javaslatára és az Európa Könyvkiadó megbízásából — eddigi legnagyobb vállalkozásába műfordítói munkásságomnak: az észt nemzeti eposz, a Kalevipoeg fordításába. A húsz énekből álló, majdnem húszezer sor terjedelmű népi eposzt a finn Kalevala testvéreként szokták emlegetni. Nyersszövegét számomra ugyancsak Bereczki pro