Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Groó Gyula: "Az evangélium derűs fárosza”. Podmaniczky Pál születésének századik évfordulójára
42 GROÓ GYULA: PODMANICZKY PÁL számára — pl. a Pro Christo Diákszövetség konferenciáin — az úrvacsorái közösség, már a húszas évektől, magától értődő volt. Már említettük, hogy nagy szívügye a misszió volt. A teológiai tudományok közül legszívesebben a misszió tudományával foglalkozott. Mindig hangsúlyozta, hogy nem szabad elválasztani az ún. külmissziót a belmisszió- tól. Csak egy misszió van, s ez tulajdonképpen evangélizáció, az evangélium hirdetése szóval és tettel, élettel és cselekedettel. S ez a misszió sohasem agresszió, sem saját meggyőződésünk ráerőltetése a másik emberre, hanem Isten szeretetének felkínálása, a szelídség és alázat magatartásában. Ennek a magatartásnak volt Podmaniczky egész életvitele ékes példája. Életrajzi jellegű írásainak hősei is többnyire a missziótörténet nagy alakjai voltak. Tudta, hogy a személyes életpélda megjelenítése minden elméleti fejtegetésnél vonzóbb és követésre indítóbb. Méltó volna, hogy e nagyon vázlatos megemlékezésen messze túlmenően életrajz készüljön Podmaniczky Pálról is. A halálának hírére támadt spontán visszhang az egyházi sajtóban — csak ez mérhető fel — mutatta, hogy kit veszítettünk el. Az Űj Harangszó 1949. október 16-i száma szinte teljes terjedelmében vele foglalkozik. Csak a cikkeik címét soroljuk fel: „Egy élet gazdagságából valami mutatóba...” Ezt a rendkívül jellemző életrajzi összefoglalást felesége írta (Ilon)ka szerzői megjelöléssel. „Az utolsó találkozás” — „Podmaniczky Pál, a misszionárius” — „A szépíró Podmaniczky Pál” — „A békességgel búcsúzó” — „Mik— Mák—Műk” (kedves mókusairól szól ez az írás, mert Podmaniczky Pálban Assisi Ferenc és Albert Sdhweitzer lelke lakozott) — „Temetés után”, öt magát az „Oneszimosz” egy részlete s a kézirat utószava szólaltatta meg. Megemlékező cikket közöl az Evangélikus Élet 1949. október 9-i száma: „Podmaniczky Pál, egy igaz ember”, az Élő Víz 1949. október 9-i száma, a Lelkipásztor 1949. novemberi száma. Ebből idézzünk pár sort: „Nagyra- tágult, tiszta szempár, szüntelen mosoly, nagy szív, meleg szó, semmi összetettség, csupa egyszerűség: ez volt Podmaniczky Pál. Ügy járt közöttünk, mint az evangélium derűs fárosza, minden vonásán, mozdulatán átragyogott az örök nagy örömhír.” (Szabó József) Akik annak idején temetésén részt vehettünk, amíg két kedves, finnből fordított énekét — „Szelíd szemed . .és „Uram, óh add ...” — énekeltük, úgy éreztük: nem gyászszertartáson veszünk részt, hanem a hálaadás és örvendezés ünnepén. Hiszen ő már hazament szeretett Urához ... Életének utolsó levelét — szeptember 17-én, illetőleg 19-én, mert ceruzával, ágyban, alig tudta, csak két nap múlva, folytatni — e sorok írójának írta. Nem önmagáról írt, hanem utódlásának kérdéséről —, vagyis akkor is, utolsó napjaiban is, a szolgálat, az ügy foglalkoztatta, alig verdeső szívét. Korán távozott közülünk? Szerettei, felesége, négy gyermeke, barátai, tanítványai, egyháza számára bizonnyal. Még tele volt tervekkel, reménységökkel, kéziratokkal —, szerette volna megérni, hogy „Oneszimosz”-a magyar nyelven is megjelenjék. Isten országában azonban nincsen torzó, Isten kezében életünk széttört edénye teljessé és egésszé válik. Ezért adhatunk hálát most, születésének századik évfordulóján, Podmaniczky Pálért is az egyház Urának.