Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Lendvai L. Ferenc: A keresztény–marxista párbeszéd elvi alapjairól
LENDVAI L. FERENC: A DIALÓGUS ELVI ALAPJAIRÓL 33 megvalósulásának — akkor is, ha a legvégső beteljesedést mégis valamilyen transzcendens szférába helyezi. Hy módon a tartalmak ismét csak közeledhetnek egymáshoz, akkor is, ha a formák erőteljesen különböznek: mert hiszen akár a kereszténységnek, akár a marxizmusnak az igazsága végső soron csakis a gyakorlatban igazolódhat. Abban az értelemben ti., hogy végül is csak a gyakorlatban bizonyulhat be, hogy eszményeik mennyiben és menynyire valósíthatók meg. És ehhez képest még a formális hitvallások is másodlagosak: mindkét oldalra nézve tanulságos lehet ebből a szempontból az irgalmas szamaritánus példázata. Nem véletlen, hogy Karl Rahner (és a modern katolicizmus megint csak formájában különbözik a modern protestantizmustól) megalkotta az „anonim kereszténység” formuláját — és ugyanilyen módon az „anonim marxizmus” formulája is megalkotható . .. Kereszténység és marxizmus ilyen párhuzamba állítását csak az a keresztény fogja sértőnek találni, aki a marxizmust eddig mindenfajta vallásos eszmény durva tagadásának tartotta, s csak az a marxista, aki eddig csak tévhitek és babonák gyűjteményét látta a vallásban ... 3. Most már csak az a kérdés marad hátra, hogy vajon elvi levezetésünknek mennyiben felel meg az empirikus valóság. A kérdés csak látszólag bonyolult és „kényes”. 1945 után, a kibontakozó népi-demokratikus, majd szocialista forradalom során, kiélezett politikai és ideológiai harc folyt; s az ilyen helyzetben mindkét oldalon könnyű tévedéseket és hibákat is elkövetni, nehéz megfékezni az indulatokat és szenvedélyeket. A folyamat azóta konszolidálódott, s ennek során többek között az is világossá vált, hogy a nálunk is megnyilvánult erőteljes antiklerikális és aufklérista jelenségeket ugyanolyan történelmi szituáció váltotta ki, mint az annak idején a fölvilágosodás korában előfordultat: a feudális hagyományokkal összefonódott egyházi vezetés elleni küzdelem. Egy ilyen konszolidációs folyamatban ezután az is természetszerű folyamatossággal derül ki, hogy senkit sem lehet egyszer s mindenkorra az évtizedekkel azelőtt lefolyt küzdelemben elfoglalt álláspontja alapján „beskatulyázni” (egyik oldalon sem!), éspedig sem az „érdemek”, sem a „hibák” alapján: csak mai valóságunk az, amelyben mindenki napról napra bizonyságot tehet jó szándékáról és téttrekész- ségéről. Az, „aki nincs ellenünk, velünk van” politikája nem pillanathoz kötött jelszó, hanem mély történelmi folyamatok megértését tükrözi. Nemcsak letagadhatatlan, de egyszer s mindenkorra elévülhetetlen is azoknak az állami és egyházi vezetőknek az érdeme, akiknek a jelenlegi eredmények nagymértékben köszönhetők: a dolgokat azonban akkor látjuk igazán helyesen, ha azt is látjuk, hogy szerepük nem pusztán egyéni jellegű volt, hanem történelmi szükségszerűséget hordozott, s így a kialakított jó viszony és a mai párbeszéd történelmi általánosságban a szocialista társadalom és a keresztény egyházak kapcsolatára vonatkozik. Fölvetődhet itt ugyan még az a kérdés, hogy miért beszél akkor a marxizmus a vallás távlati „megszűnéséről”? S hogy lehet-e akkor ezen az alapon egyáltalán őszinte párbeszédet folytatni? Nos, itt azt kell figyelembe vennünk, hogy Marx nagyon sok mindennek a „megszűnéséről” beszélt a kommunista társadalomban; így nemcsak az elidegenedés, az állam, a filozófia stb., de a munkamegosztás, sőt még a munka „megszűnéséről” is. Nem itt a helye részletesen taglalni azt, hogy mindez hogyan is értendő, azt azonban bizonyosan állíthatjuk, hogy Marx itt az egész mai társadalmi és elméleti struktúra radikális megszüntetésére gondolt. Tehát a struktúráéra — és az egész struktúráéra: ezen a kereten belül értelmezendő és értelmezhető csák a vallásra vonatkozó