Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Karner Károly tanúságtétele az élete végén
28 KARNER KÁROLY TANÚSÁGTÉTELE két Isten családunkban, hivatásunkban, népünkben társainkul rendelt, akkor ez mindennapjaink „istentisztelete”. Ezt hangsúlyozza Jak 1,27 ismert mondata: „Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az özvegyeket és árvákat nyomorúságukban és szeplő nélkül megtartani magunkat a világtól”. Jakab sem emeli ki ünnepnapjainkat hétköznapjaink sorából, de figyelmeztet: életünknek, napjainknak szélesebb látókörben kell folyniok, mint foglalkozásunk egyhangú ütemében. Jakab igéje a szociális munkakörre utal. Igaz, hogy a múlthoz képest e tekintetben is nagy a változás, mert hiszen a modern állam a szociális gondoskodást nagymértékben kivette az egyéni kezdeményezés és jótékonykodás sokszor nagyon szűk és sokszor érdekek irányította kereteiből. De ez nem ment fel az alól a kötelezettség alól, hogy ne csak magunkkal, családunkkal, rokonainkkal és esetleg közvetlen munkatársainkkal vagy valamilyen formában „ránkbízottakkal” törődjünk, így kell felvállalnunk napjaink nagy kérdéseit is, amilyenek a társadalom nyomorultjainak, fogyatékosaknak vagy pl. szenvedélyek által megrontottak- nak (pl. alkoholistáknak stb.), az életben elbukottaknak, magukra maradottaknak („öregeknek”) stb. az ügye. Sőt ide tartozik — nem utolsósorban — a népek közti megértésnek és békének a munkálása is. Mindezt éppen csak vázlatos színfoltokkal, nagy vonalakban jelezhetjük, részletezésre nincs módunk. De ne feledkezzünk meg Pál apostol intelméről: „amint kinek-kinek az Úr adta, amint kit-kit elhívott az Isten, úgy járjon! ... Ki-ki maradjon meg abban a hivatásban, amelyben elhivatott!... Áron vétettetek meg, ne legyetek emberek rabszolgái ...” (1 Kor 7,17—21). De ne feledkezzünk meg róla: a szabadság, amelyre Krisztus megszabadított minket, nem lehet szeretetlenség és gonoszság ürügye vagy takarója: „Gonoszok nem örökölhetik az Isten országát! Ne tévelyegjetek”, és ehhez Pál felsorolja azt a sok mindenféle bűnt és vétket, amely korában széliében el volt terjedve és amely, mint ki-ki tudhatja, napjainktól sem idegen (1 Kor 6,9—io). Jó ezt ma is elolvasni! (Hasonlítsuk össze, amit Róm 1,18—32 ír.) Mikor ennek a „hitvallásnak” a végére érek, újból csak azt hangsúlyozhatom: Krisztuséi vagyunk — ebben a modern, sok sebből vérző, de előrehaladottságára, technikai teljesítményeire oly büszke világban is. Krisztus megszabadított minket, hogy szabadok legyünk! Ezért „minden a miénk!”. Isten úgy tette az embert a „teremtés koronájává”, hogy szabadon éljen és használja — Isten szolgálatában — az egész teremtett világot! Ezért „minden a miénk” — valljuk az apostollal —, de nem minden hasznos nekem. Álljatok meg ebben a szabadságban — valljuk az apostollal, „ne tűrjétek, hogy megint szolgaság igájába fogjanak tikteket” (Gál 5,1). Amikor erre a csodálatos szabadságra, Isten szabadítására gondolunk, hogyne fogna el mindnyájunkat a hálaadás és dicsőítés: „Ó Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mily kikutathatatlanok ítéletei és kinyomozhatatlanok utai! ... Őtőle, Ö általa és öreá nézve van minden! övé a dicsőség mindörökké! Ámen. (Róm 11,33—36).
