Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 2. szám - Rédey Pál: Emlékezés Bajcsy-Zsilinszky Endrére
64 RÉDEY PÁL: EMLÉKEZÉS BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRÉRE adódik egy, a halál közvetlen közelébe sodródott ember életében. Hogy világosan álljon előttünk ez az esemény, lapozzunk bele ismét a krónikába, és idézzük újra Almásy Pált. „Három nappal Kiss Jánosék mártírhalála után, December 11-én, hétfőn [. . .] fél három óra tájban [■..] a fogház előtt várakozó kék városi autóbuszok egyikébe beszállítottak bennünket. [. ..] Amikor autóbuszunk már megtelt, külön őrök kísérték le a megbilincselt Bajcsy- Zsilinszky Endrét is. Öt is a mi autóbuszunkra szállították fel, beszállás után levették bilincseit. Talán este kilencre járhatott az idő, amikor végre elindultunk az elsötétített Budapestről nyugat felé. Nem a Bécsi országúira mentünk, hanem a János- és Hárshegy között kivezető útra. [.. .] Kb. a Hárshegynél tartottunk, amikor megszólaltak a légiriadót jelző szirénák. Örák hosszat álltunk egy erdős, elhagyott helyen. A minket kísérő katonák jóindulatúak voltak, hagyták, hogy beszélgessünk, sőt az álldogálás közben ki is lehetett szállni egy-egy cigarettára. Örizőinkkel is szót értettünk lassanként. Az egyik honvéd közölte Bandi bácsival, hogy Tarpára való. Tarpa volt Bajcsy-Zsilinszky választókerülete. Bandi bácsi barátságosan elbeszélgetett a fiúval, aki hamarosan értésünkre adta, hogy ha a képviselő úr eltűnne az erdőben, ők nem fognak rálőni, hanem csak a levegőbe egy-két sorozatot a rend kedvéért. De ő nem mer közvetlenül szólni, próbáljuk meg mi rábeszélni. Megindult a könyörgés. Kértük, mentse meg életét a magyar jövő érdekében, hiszen nemcsak ő, hanem mi is tisztában voltunk azzal, hogy a nyilas kormány nem kegyelmez neki, Kőhidán a biztos halál vár rá. Ö azonban hajthatatlan maradt. Áldozatommal példát akarok adni nemzetemnek’ — mondotta, majd hozzátette: ,Ha Kiss János és társai meghaltak a nemzetért, nekem sem szabad életben maradnom’. Hiába volt minden rábeszélés, könyörgés, meggyőzés, Bajcsy-Zsilinszky ekkor már elhatározta, hogy mártírhalálával áldoz az igaz ügynek” — emlékezik vissza Almásy Pál. Másnap Kapuváron megint előtte állt a szökés lehetősége: „Űjra megindult a könyörgés, szökjék meg, a kísérő katonákkal meg van beszélve, hagyni fogják. De Bandi bácsi éppen olyan hajthatatlan maradt, mint előző este Budapest határában” — számol be Almásy Pál. Zsilinszky Endre ezzel a magatartásával nehéz, bonyolult feladat elé állította a történészeket, mint ahogyan nehéz és bonyolult feladat a valósághoz híven megrajzolni azt az életpályát, amely a lipcsei, heidelbergi, kolozsvári tanulóévek után, magyar dzsentrihagyomány szerint a Felvidéken főispáni titkárként folytatódik. Nem csekély pszichológiai tudásra van szüksége annak, aki a fiatalember olykor fékezhetetlen természetét, s e természetből fakadó politikai fordulatait próbálja elemezni. Ellentmondásokkal terhes, néha már-már érthetetlenül kanyargós politikai életút vesz egyre egyenesebb irányt Sopronkőhida felé. De itt a Sopronkőhida felé vezető úton kibontakoznak alakján nemzeti nagyjaink vonásai. A magyar ellenállás hősei sorába emelkedett, amikor történelmünk mélypontján vállalta a halált, hogy mentse népünk tisztességét és becsületét. Az evangélikus egyház, amely nemzeti hősök egész sorát adta történelme során, Bajcsy-Zsilinszky Endre előtt is mélyen meghajtja fejét, mert ellenálló magatartásával, élete feláldozásával egyházunk becsületét is gyarapította. Az 1945. május 27-i gyászszertartásra oldalakat szenteltek a korabeli lapok. A Parlament előtt többek között gyászbeszédet mondott Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök és Puskin, a Szovjetunió nagykövete. Befejezésül ez utóbbi beszédéből idézek néhány mondatot: „Egybegyűltünk Bajcsy-Zsilinsz-
