Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 2. szám - Nyíri Tamás: Kortárs teológusok: Karl Rahner
NYÍRI TAMÄS: KARL RAHNER 23 nagyon heves vitát is folytatott. A születésnapot köszöntők sorából Lékai László bíboros sem hiányzott. Aki közelebbről ismerte Rahnert, tudja, hogy köszönettel fogadta ugyan a dicséretet és elismerést, de — minél idősebb lett, annál gyakrabban — leintette. Valami más foglalkoztatta. Életének egyre közeledő végére való tekintettel mindez nagyon viszonylagos, korántsem fontos és szerfölött kérdéses lett számára. Nem kívánt középpontban lenni. Istenhez akarta vezetni — magától el — a körülötte levőket. Szolgálni akart: Istent, egyházát és az embereket, mindenekelőtt a kereső, küszködő, az élet szakadékaival viaskodó embereket. Minél közelebb került a már sejtett halálhoz, annál erőteljesebben kidomborodtak személyiségének alaptulajdonságai: szerénysége, alázatos elismerése annak, hogy szinte emberfeletti tudása, éleselméjűsége és szüntelen igyekezete ellenére is legfeljebb annyi sikerült életében, „hogy fel- lebbentse fátyla szegélyét annak a felmérhetetlen titoknak, akit Istennek nevezünk, s aki Isten emberré lett Fiába rejtőzve nyilatkoztatta ki magát nekünk”. Egyre többet emlegette: csak töredék minden. Mindegyre messzebb került a dolgoktól. Relativizálta, amin felindultunk; önmagát és jelentőségét is. Ismételten mondogatta: szegény bűnös vagyok, s ha Isten elé megyek, üres kézzel jelenek meg színe előtt. Olyan ember mondta ezt — s nála nem voltak soha üres szólamok —, aki fáradhatatlanul dolgozott, ,aktív” volt élete utolsó percéig. Legutolsó nyilvános előadását Budapesten tartotta néhány héttel halála előtt, két héttel később betegágyáról levelet diktált: Juan Landázuri Ricketts bíboros, limai érseknek Gustavo Gutierrez védelmében; Budapestre, hogy sikerült anyagi fedezetet találnia egy beteg utazásának megkönnyítésére. Nem vállalkozhatom életműve ismertetésére ezen a néhány lapon, sem érdemi felsorolására. Leintene. Annyit azonban megtehetek, hogy megkísérlem főbb vonásaiban és nagyon töredékesen bemutatni művét és életét, Karl Rahner önéletrajzi vallomásai, néhány neves teológus és saját tapasztalataim nyomán. Az istenkérdés Karl Rahner 1904. március 5-én született a breisgaui Freiburg városában. Alemann származású, mint Karl Barth, Martin Heidegger, Bernhard Welte, s erről a származásról árulkodott melankolikusan pajkos, mély indulatoktól fűtött kedélyvilága is. 1922-ben belép a jezsuita rendbe, tíz évvel később szentelik pappá Münchenben. „Természetesen vadonatúj életszakasz kezdődik, ha egy tizennyolc éves fiatalember, aki bizonyos önálló életstílust alakított már ki, belép egy rendbe s szembetalálkozik annak akkori struktúráival, akkori stílusával és megjelenési formáival. Ez természetesen nagy változással jár. Az akkori noviciátus egész életstílusa rendkívül fegyelmezett volt, sajátos veretű, a legapróbb részletekig előírt és ellenőrzött. Én azonban, s talán nyugodtan állíthatom, hogy legtöbb novíciustársam is, akik abban az időben léptek be, töretlen bizalommal viseltettünk aziránt, hogy az ilyesmi helyes, ésszerű. Bizonyos elfogulatlansággal adtuk át magunkat ennek az iskolázásnak, fegyelemnek, ennek az életstílusnak, és a legtöbbnek egészen jól sikerült is ez. Amikor jezsuita lettem, nem akartam tudós lenni, nem álmodoztam egyetemi pályafutásról; szerzetes és pap szerettem volna lenni — bármilyen jól vagy rosszul sikerült is ez — s egész életemben magától ér-
