Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 1. szám - Körkérdés: Keresztyén életvitel ma
KÖRKÉRDÉS: KERESZTYÉN ÉLETVITEL MA 76 dolgozunk, állandóan versenyt futunk az idővel. Érdekes módon ez az időhiány keményebb ellenfele a vallásos életformának, mint a racionális tudomány. A rohanásban, kapkodás közepette „nem érünk rá” elmenni a templomba, de imég arra sem, hogy otthon elmélyedjünk, imádkozzunk. Agyunk őrzi még az igét, gyermekkorunkban megtanultuk, de vajon őrzi-e a szivünk is? Emlékszünk még a tízparancsolatra, de vajon megtartjuk-e? És a mi gyermekeink, ők mikor, kitől tanulják meg? Ezért kell gyermekeinket magunkkal vinni, s nemcsak küldeni a templomba. Sose feledjük: a gyermek a szülő példáját követi, nem a szavát. Ha mi elfásulunk, megtorpanunk, gyermekeink már el sem indulnák a hit útján. Rég látott ismerőssel találkozva, a szokásos üdvözlések után általában nehezen indul a beszélgetés. Mondunk egymásnak néhány közhelyet, majd tovább rohanunk. Nemegyszer csak órák múlva jut eszünkbe, hogy mennyi mindenről beszélgethettünk volna. Ha csak nagy ünnepeken térünk be — illendőségből vagy megszokásból — a templomba, nemde hasonló érzésünk támad? Isten mindenütt jelen van, mondhatnánk, tehát nemcsak a templomban beszélgethetünk Vele. Ez igaz, de ha valóban hallgatná akarunk szavára, egész lelkűnkkel Rá kell figyelnünk, s ez a modern élet zajában ritkán sikerül másutt, mint a templomban. Gyakran érzfem, hogy egy-egy prédikáció éppen nekem szólt: egy kérdés foglalkoztatott, amellyel betértem a templomba, s választ kaptam rá. Amikor a modern élet, hivatás és vallásosság kapcsolatán kezdtem gondolkodni, eszembe jutott a 2—3 éves gyerekeknek gyakran feltett 'két kérdés. Az első: mennyi egy alma meg egy alma? Erre a könnyű kérdésre mindig biztosan megkapjuk egy diadalmas mosoly kíséretében a jó választ: az két alma. Erre mi feltesszük a második kérdést: akkor mennyi egy alma meg egy körte? Ez a kérdés, bizony már meghökkenést kelt és gondot Okoz a megválaszolása. Vajon nem így vagyunk-e mi is a fent említett három fogalommal7 Hiszen mai életformánk, tárgyi környezetünk, tudásunk, munkánk, családi és egyéb társadalmi kapcsolataink rögtön egynemű, összeadható fogalmaknak tűnnek előttünk, amelyek egymást meghatározzák, áthatják, kiegészítik, egységes rendszerbe foglalhatok. De vajon megtaláljuk-e a mindezeket vallásosságunkkal is egybekapcsoló gyűjtőfogaimat, mint amilyen az almának és a körtének a gyümölcs? Már az ember kezdetétől fogva munkája és annak eredménye mellett a világnak az emberektől független sók-sóik jelensége csodálatos, érthetetlen, kiszámitha- tatlan és fcitapasztalhatatlan volt, s az ember ezektől félt, ezeket tisztelte, s megtanulta, hogy van valami, ami erősebb, mint ő. így nem csoda, ha akkor az emberi tudat fő meghatározója az ezekből az érzésekből táplálkozó vallás volt. S mi a helyzet ma, amikor már ismerjük az emberiség kultúrtörténetének minden eddigi állomását, az emberi tudás csodálatos magaslatain állunk? A tudomány, technika rohamos fejlődéséből sokan arra következtettek, hogy a tudomány a hitet egyszerűen feleslegessé fogja tenni. Igaz, nem félünk már a villámtól, tűz- töl, víztől, igánkba hajtottuk őket. Pontosan kiszámítottuk, hogy a csillagok hány milliárd fényévnyire vannak tőlünk, és hány milliószor nagyobbak földünknél. De ma sem tudjuk például, hogy honnan szármáznák, merre tartanak, s van-e élet bolygóikon. Komputert használunk, felszabadítjuk az atomenergiát, legyőztünk számtalan olyan betegséget, amely egykor ezrek és ezrek halálát dkozta, közel állunk sejtjeink örökítő anyagának teljes feltérképezéséhez, s mégis, például éppen a sejtélettan tudományában szinte kontinensnyi fehér foltok vannak tudásuk térképén. Számtalan módszer áll már rendelkezésre ahhoz, hogy a föld legkisebb élő egységeinek, a sejteknék életét tanulmányozzuk, s ma mégis éppen csak a körvonalait látjuk annak, hogy miért tud egyetlen sejt tökéletesebben működni a világ legkorszerűbb és legbonyolultabb vegyi kombinátjánál is. Elért tudásunk ismertette fel velünk, hogy még mi mindent nem tudunk, tökéletességre törekszünk, s egyre inkább látjuk, hogy milyen messze vagyunk tőle. És éppen ez az; az embert tökéletlenségének tudata* a parányiságára való rá-
