Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 1. szám - Jánosy István: „Lámpás vagyok más lámpások között…" Kutas Kálmán: Naplemente – Jónás
JÁNOSY ISTVÁN: KUTAS KÁLMÁN VERSESKÖNYVÉRÖL 63 Még a cetből való szabadulása után is tengelyt akaszt Istennel. Nem akar menni, csak a halálos fenyegetésre indul el, és igyekszik szerepét mihamarább letudni, hogy aztán a pusztából várja és kárörömmel figyelje a város pusztulásának bekövetkezését. Kutas Jónása a mindennapi ember, akitől teljesen idegen a prófétaság, egyáltalán minden magasabb hivatás, csupán élni akar, mégpedig lehetőleg jól, minél kényelmesebben. Ezért ő mindig ellenkezésben van Istennel, még a cet gyomrában is csak meghunyászkodik. Ezt az alkatot, ezt az örökös kitérést, ellenkezést Kutas színesen, izgalmasan és kitűnő pszichológiával ábrázolja, és ez művének legfőbb erőssége. Tükröt tart élőnkbe, hogy magunkra ismerjünk. Nem győzi hangsúlyozni, hogy ő a maiaknak mai dolgaikról beszél. Azokról, akik csak a magánélet élvezeteit szeretnék élni. Például, akik a kocsi, a nyaraló, a külföldi utazások bűvöletében elutasítják maguktól a gyermekáldást, mert persze a gyermek, pláne a három és több gyermek gondozása és nevelése kényelmetlenség, és lemondást követel. A hivatását felismerő és felvállaló emberért, Illyés szavával a „hasznos akaratért” perorál a költő. Így kimondhatjuk: érdemes volt Kutasnak megírni a Jónást még Babits után is. Sorra olvasván Kutas lírai költeményeit, meglepett mindenekelőtt a versforma és stílus tökéletessége. Alkonyi fényben fürdik az erdő — harmat ezüstje pírba’ rezeg — Elhal egy élet... Messze a lengő lombokon édes énekesek. Ilyen könnyedén lengő daktilikus sorokat (amelyekben a Kis kacsa fürdik fekete tóban táncritmusa kísért) ma már alig írnak. Hibátlanná csiszolt, elegánsan fennkölt stílusú, tiszta rímű szonettjei pedig Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád szonettéivel tartanak rokonságot. (Nem véletlenül, hiszen a 95 éves Kutas Kálmán még úgy-ahogy e költők kortársának tekinthető). A szeplőtlen szépség kultuszáról, amely a preraffaelita költők törekvése volt, már Babits is lemondott a rút, a diszharmónia ábrázolása igényével — a későbbiek közül csak Dzsida Jenő, Áprily Lajos és a fiatal Kálnoky emelkedett ki szeplőtlenül szép verseivel. Kutas pedig e törekvés utolsó mohikánja. Ez az éteri szépségkultusz akkor szárnyal a legmagasabbra, amikor valami megrendítő személyes élményt idéz föl. Ilyen például második, fiatal feleségének korai halála és a vele kapcsolatos élmények fájdalmas idéz- getése: A dolgok lelke mélye: fájdalom A hegytetőn fénylett az alkonyat — fénylett szivünk — ültünk merengve ketten — egy deres fürt s egy lányos hajfonat fonódott egybe lágyfinom kezedben. Legelső csókod adtad: Liliom! Reám bágyadtál és én megremegtem — „E boldogságot — szóltál — nem bírom ...” Csillagsugár villant meg mély szemedben — Szavak lebegtek szűzi szájadon: „Nincs édesebb, mint egy szép fájdalom ...”
