Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 1. szám - Frenkl Róbert: Keresztyén élet — egyházon kívül?
FRENKL RÓBERT: KERESZTYÉN AZ EGYHÁZON KÍVÜL? 59 tekhez is, még nehezebben évszázados struktúrák szükségszerű merevségéhez, tehetetlenségéhez, hát még megkövesedett formákhoz, csaknem üres hagyománytisztelethez stb. — De a teljes képhez hozzátartozik az egyházban élő értelmiségi azon — sajnos nem túl gyakori — típusa is, aki fenntartásai ellenére, éppenséggel értelmiségi szemléletmódjával kapcsolatos nagyobb tűrőképessége révén, az átlagosnál jobban tud alkalmazkodni hagyományos szervezetekhez. Az ügyben szereplő alanyokról, az egyház szervezetén kívül élő, kívül- rekedő (?!) értelmiségiekről a torzítás veszélye nélkül sokkal többet elmondani nem is lehet. Hajlamosak az elkülönülésre, a hit, még inkább talán a keresztyén tanítás elvont elemeinek túlhangsúlyozására, az Isten—ember viszony individuális jellegének kidomborítására. A kérdés az, hogy a személyiségben vagy a sorsban rejlő hajlam milyen úton válik valósággá, mi az egyházi élet mint közeg szerepe, felelőssége a folyamatban. Cseppet sem elméleti gond ez, hiszen mintegy modellként tükrözi azokat a veszélyeket, illetve összetevőket, amelyek az egyház szervezetében és működésében nem közösségformáló, hanem inkább a közösséget gyengítő tényezőkként mutatkoznak. Természetes, hogy ezeknek a gondoknak országonként, illetve egyházanként sajátosak a megnyilvánulásai, vizsgálódásunk eredménye mégsem szűkíthető le egy nemzet egy egyházára. Inkább úgy fogalmazhatunk, hogy ugyanaz a probléma másként nyilvánul meg az ország társadalmi-gazdasági rendszerének, helyzetének, politikai hovatartozásának, az egyház történelmének, nagyságának stb. a függvényében. Az is természetes, hogy oknyomozás közben óhatatlanul túlzott, sarkított következtetésekhez is jutunk, de hát katarzis nélkül nincs megújulás. A taszító — enyhébben szólva távoltartó — tényezők közül az első kétségkívül a papi hierarchia az egyházban. Ez vonatkozik elsősorban lelkészek és hívek kapcsolatára, de a lelkészek egymás közötti kapcsolatára is A keresztyén értelmiség nem kérdőjelezi meg a teológiát mint tudományt, ellenkezőleg, ugyanazt az igényt támasztja művelőivel szemben, mint más tudományok esetében. Ez többek között a diplomából adódó „hivatalból hozzáértés” gyakorlatának elutasítását jelenti. Ahogy érveket kíván az orvostól, a pszichológustól, gyógyulása érdekében elvárja, hogy bevonják a terápiás folyamatba (a papihoz hasonlóan ősi orvosi mesterség is nehezen bírja el a mundér védelme nélküli helytállás kihívását) —, úgy igényli hitélete szempontjából, hogy a lelkész tekintse őt egyenrangú partnerének, és ami nem kevésbé fontos, hogy ő is tekinthesse a lelkészt, magatartásán túl felkészültsége, műveltsége alapján egyenrangú partnernek. A lelkész, a lelkészek személye természetesen minden korban alapvető tényező. De minden kornak e téren is megvan a sajátsága. Ma talán minden eddiginél élesebbek a kontúrok. A huszadik század utolsó negyede, mint minden értelmiségi pálya, úgy a lelkészi pálya iránt is igen magas követelményt támaszt. Emberileg is, szakmailag is. És bármennyire hangsúlyos is az ismeretek robbanása miatt a második, a szakmai oldal, mégis az emberi tényezőnek van mindenütt elsőbbsége. Különösen így van ez az egyházban. Mert emberi viszonylatban alapigény a nyitottság, a megújulási készség (az ismereteket tekintve is), a megértés. Igen, kulcsszereplők a lelkészek, jobban reflektorfénybe kerülnek, mint korábban, és nem ellentmondásként, hanem ezzel összefüggésben rendkívüli hangsúly kerül a világi elemre, az egyetemes papság elvére. Csak azon egyháznak marad, van, lesz vonzása,
