Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 1. szám - Imre Mária: A Reményik-vers háttere
A REMÉNYIK-VERS HÁTTERE 43 Reményik Sándor 1921 június—júliusában néhány hetet Radnaborbereken töltött, fent a havasokban. Itt, távol a világtól, a zúgó fenyvesek és vadpatakok honában — ahol Istenhez mindig közel érezte magát — enyhülés szállt megfáradt leikére. Borberek csodaszép környéke, az Unőkő, a „ködkoronás nagyúr”, a Korongyos-tető, ahol a havasi gyopár terem — de legmagasabb pontjáról „emberkéz már nem szedi le” — mélységes áhítattal töltötte el. E „boldog magány”-ban született a Vadvizek zúgása c. versciklusa. Egyik különlegesen szép élménye volt július 9-i korongyosi kirándulása. Másnap egyik levelében így ír erről: „...Ez az Üristen botanikus kertje. Ez a megközelíthetetlenség nekem valahogy olyan jól esik. Ugyanez az érzésem volt, amikor egy tetőre jutottunk, ahol fenyővel vegyesen óriási, méteres átmérőjű bükkfák álltak. Mikor elképedve álltam meg az egyik ilyen kolosszus előtt, a vezető megszólalt: Ezeket kérem soha sem „termelik ki” — nem lehet „feldolgozni”, de még levágni sem. „Ezt nem fogja semmi, fűrész belecsorbul, fejsze belekopik, még vas-ékkel sem lehet repeszteni, dinamit kellene hozzá! Ezeket itthagyják!” Itthagyják! Valami furcsa, mámoros diadalérzés fogott el. A hójai erdő szegény, rég halálraítélt fáira gondoltam, s eszembe jutott, hogy kétségbe volt esve Ilonka, mikor először vettük észre, lassan vágják az erdőt. — És most itt virul az emberi hatalom és kapzsiság csődje: ősfák, amiket nem lehet kivágni! Legfeljebb felrobbantani. De azzal nem vesződik senki. Továbbmentünk. Visszanéztem lopva. A bükkfák valami kegyetlen fölénnyel — a diadal gőgös tudatában álltak ott a déli verőfényben, a madártalan, hangtalan, mozdulatlan, halottcsöndes magasságban. Egy-egy vércse, héja, sasfajta vijjogott élesen — azután újra csend lett...” (Sz. Szilágyi Piroskának. Radnaborberek, 1921. július 10.) Ez az élmény ihlette egy év múltán A győzhetetlenek c. versének megírására. Erről számolt be nagy örömmel Sz. Szilágyi Piroskának: ......Emléks zik tavaly Borberekről Magának írt utolsó levelemre? Az utolsó vasárnap délután a kis padlásszobában írtam. Azok a bükkök szerepeltek benne, amelyeket nem lehet kivágni! — Most 15-én, csodálatos véletlenképpen épp annak a napnak évfordulóján, amelyen tavaly Borberekre elutaztam, — megírtam versben azt a hangulatot...” (Kolozsvár, 1922. június 20.) A fent közölt költemény megjelent: Ellenzék. Kolozsvár. 1922. Imre Mária
