Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 1. szám - Reményik Sándor: A győzhetetlenek (vers)
REMÉNY1K SÁNDOR A győzhetetlenek (Megíratlanul maradt borbereki emlék) A fenyves árnya oszladozni kezdett, Hogy egyre feljebb, magasabbra értünk. Zihált a mellünk, remegett a térdünk. Azt hittem, túl a hegy sötét sörényén Csak puszta gerinc van, tar koponya, S csodára tágult ámuló szemem: Túl a borongó, karcsú fenyvesen Még bükkök álltak: derült óriások, Rengett világoszöld lombkoronájok, S méteres törzsük a napba feszült. Ügy álltak ott, mint antik bölcselők: Epikur boldog tanítványai. Megálltunk, mert meg kellett állani. A vezető a fákra mutatott: „Uram, ezeket nincs aki kivágja. Fűrész kicsorbul, balta elkopik, Dinamit vetné szét a rostjaik’, Talán — s a dinamit most drága! Ezek itt állnak, míg Isten akarja, Romolhataitlan királyi pompába.” A vezető, a havas gyermeke, Egyszerű bányász, nem ép így beszélt. De a szavában rejlett ez a mag. Én néztem a fák öles termetét, Az ősdacot, mely rajtunk csak nevet — És hódolni csak Istennél hódol. Hozsánna nektek, Győzhetetlenek! Kolozsvár, 1922. június 15.
