Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 1. szám - Hans Heinrich Schmid: A bibliai teremtéstörténet — ma
26 H. H. SCHMID: A BIBLIAI TEREMTÉSTÖRTÉNET A bibliai elbeszélés A bibliai elbeszélés abból indul ki, hogy kezdetben, az egész teremtés előtt, minden csak víz, „ősáradat” volt. Miután Isten megteremti a világosságot, ami maga után vonja a nappal és az éjszaka megkülönböztetését, belehelyezi a vízbe a szilárd boltozatot, az ég félgömbjét, amely elválasztja a szilárd boltozat feletti vizeket a szilárd boltozat alatti vizektől. A szilárd boltozat alatti vizek egy helyre folynak össze: létrejön a tenger, és kiemelkedik a szárazföld. A földből növények sarjadnak, Isten elhelyezi az égitesteket az égen, a vizet halakkal, az eget madarakkal, a földet pedig házi állatokkal, mezei vadakkal és csúszómászókkal népesíti be. Majd pedig önmagát ünnepélyesen felszólítva — „Teremtsünk embert” — megteremti Isten az embert. Ezzel azonban még nincs vége a teremtésnek; a teremtés csúcspontját nem az ember alkotja, miként általában képzelik. Csak Isten megpihenésével és a nyugalom napjának beiktatásával válik teljessé a mű. A babiloni teremtéselképzelésekkel való összehasonlítás céljából rögzítenünk kell az itt feltételezett világképet: a földi világot víz veszi körül; az égbolt fölött és a föld alatt víz van, melynek egy része a tengerben számunkra is látható. Továbbá meg kell jegyeznünk a teremtés eseményeinek sorrendjét: víz, világosság, szilárd boltozat, föld, égitestek, állatok, ember, szombat. Egy babiloni teremtéstörténet Egy ismert babiloni teremtéstörténet — amelyet akkád kezdőszavai nyomán Enuma elis címen ismerünk — azzal a megállapítással kezdődik, hogy kezdetben, az egész teremtés előtt, Apszu és Tiamat vizei egybe voltak keverve. Apszu az édes víz istene, Tiamat a sós víz istennője: kezdetben a babiloniak felfogása szerint is minden víz volt, amit a két vízistenség reprezentál. Ezek között az ősistenek között először a Lachmu és Lachamu nevű istenpár jön létre. Régebben úgy vélték, hogy Lachmu a világosság istene, Lachamu pedig a sötétség istennője. Tehát ennek a két istennek a születése — e felfogás szerint — a világosság és a sötétség teremtését jelenti. Űjabb kutatások szerint inkább vízi démonoknak kell tekinteni Laohmut és Lachamut. Sok idő múlva Ansar és Kisar istenek pillantják meg a világ világosságát. A sumér nevek jelentése: „az ég összessége” és „a föld összessége”. Utánuk születik Anu, a felső világ ura, és Ea, az alsó világ ura; vagyis: létrejön az ég és a föld, s ezeket ismét a megfelelő istenségek testesítik meg. Az istenek összecsapásainak ismertetése után Ea fiának, Marduknak és Tiamatnak, az ősvíznek a harcáról értesülünk. Amikor Tiamat kitátja száját, hogy elnyelje Mardukot, Marduk elengedi a szeleket, felfújja Tiamatot, mint egy léggömböt, majd leszúrja. Mi történt ezzel? Az ősvíz kellős közepén kialakult egy légtér, létrejött a tér a világ számára. Marduk megteremti az égitesteket, hogy meghatározzák az időpontokat, feltölti a hegyeket és dombokat, megteremti a növényeket és állatokat, és benépesíti velük az újonnan létrejött világot. Majd a bibliai teremtéselbeszéléshez hasonlóan önmaga ünnepélyes felszólítása után — „meg akarom teremteni az embert” — következik az ember teremtése. De itt sem az emberrel éri el a teremtés a csúcspontját: az istenek felépítik Marduknak a babiloni nagy templomot, s a mű egy nagyszabású, Marduknak szóló himnusszal fejeződik be.
