Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 93 dandóan romlott természetéről. Az olvasó előtt ismert lelhet, hogy a meg- igazulás körüli XVI. századi teológiai és filozófiái viták ekörül jutottak forrpontra. Az elvi különbségtétel persze nem változtathat múltbeli tényeken: elég arra gondolnunk, hogy a Krisztus-hit és a szitoa vallotta kényszerű sors, a fátum néha egészen fantasztikus módon élt együtt elődeink fejében. Ma már élesen elválasztjuk e kettőt, de ma is becsülhetjük az erény filozófiáját. Mert tisztelni kell azt az állhatatosságot, amellyel a sztoikusok az erény egyedüli jó voltához ragaszkodtak. S míg a kortársak egy része — köztük az újgazdag Cicero — szavakkal való játéknak bélyegezte, hogy a világi javakat legföljebb „előnyös dologinak, de nem „jó”-nak tartják, addig előttünk világos: az üresjáratú terminológia mögött igaz gondolat rejlik. Csak az erény lehet jó, mert különben vége a sztoikus — keresztyén szempontból így is drága — biztonságának ; de az erény értelmezésénél már gyakran érezzük, mennyire a saját koruk gyermekei ezek a precíz elmék. Sztóbaiosz mondja: az állam törvénye az erényt segíti, tehát akit száműznek, becstelen. — Érthető, de elszomorító kijelentés. Olvastán gondolhatunk Pál apostolra is (Róm. 13.), de méginkább azokra a sztoikusokra, akik tudták, mit gondoljanak a zsarnok törvényéről! és tudtak meghalni. Őket nem is annyira a filozófia története, hanem az emberiség nagy történetírója őrizte meg emlékezetünkben: Tacitus. Mányoki János A középkori gazdaság és társadalom története Egy, tudományos pályafutásában rendkívül eredményes, magánéletében harmonikus szerző, a belga Henri Pirenne (1862—1935) talán legjelentősebb szintetizáló jellegű munkáját veheti kézbe a magyar olvasó. Összefoglalja az életművében felvetett valamennyi jelentős tézist, amelyek közül különösen kettő váltott ki máig tartó megkülönböztetett érdeklődést. Az egyik az antikvitásból a Karoling hűbériségbe való átmenet kontinuitására vonatkozik, a -másik pedig arra, hogy a kapitalizmus kezdeteit a XV. század végi, XVI. század elei Németalföld gazdasági és társadalmi struktúráiban kell keresnünk. Mindkét tézis mérlegre tétele a szőkébb értelemben vett történettudomány közvetlen feladata, de míg az előbbié lényegében meg is maradt ebben a körben, addig az utóbbi kisugárzása messze meghaladta, és széles körű hatást gyakorolt a társadalomtudományi gondolkodás legkülönbözőbb ágainak képviselőire. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen a polgári átalakulás értelmezése döntő fontosságú századunk társadalmi jelenségeinek megítélésében is. Pirenne a kapitalizmus alapképletét nem a XVII. századi Anglia, hanem a XVI. századi Németalföld társadalmi helyzetében jelöli meg. A kapitalizmusba való átmenetét előrevivő mozzanatok értékelésében nem a falusi munkaerő személyi függőség alól való felszabadulását, hanem a városi kereskedelem erjesztő hatását feszi első helyre. E felfogásból további következmények adódnak. Ha azt állítjuk, hogy a kapitalizmus nem falun, hanem a városban kezdődik, akkor nem a hűbériség belső erői által hosszú évszázadokig fenntartott összhang megbomlását emeljük ki, hanem azokat a külső tényezőket, amelyek kihívást jelentettek a régi rend számára. így nem a parasztok és feudális uraik ellentétét hangsúlyozzuk, hanem azt a megegyezést, amelyet a feudalizmus perifériáján elhelyezkedő patrícius polgárság kényszerített rá a hűbéri-fejedelemségi arisztokráciára. Az uzsorás tevékenységből, pénzváltásból, tanácsadásból, és főként a távolsági kereskedelemiből meggazdagodott polgárság a városi szegénység zendüléseivel szemben védelmet kért és kapott a hűibérúrtól, aki a városi kézművesség elnyomása helyett most már ipartámogató politikát kezdett, de azt is elősegítette, hogy az arisztokrá