Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Fabiny Tamás: Az első temetés
76 FABINY TAMÁS: AZ ELSŐ TEMETÉS megkapta, ez már csak a vonaglása. Görcsösen tartja az embert, akit megkaparintott, így Hugyecz Juditot, élt 71 évet, de markának szorítása már ernyed. Ha csak egyszer legyőzték, mindörökre legyőzetett. Jézus feltámadásán áll vagy bukik ezért minden. Ha ez igaz, a vitát be lehet rekeszteni; ha nem igaz, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, s hiábavaló a ti hitetek is. Múltkor kiástam egy törpefenyőt, és három nap múlva elültettem kétszáz méterrel arrébb, jobb földbe. Ha tudnának sírni a törpefenyők, sírtak volna társuk halálán, ha félelmükben be tudnának zárkózni egy szobába, bezárkóztak volna a kegyetlen halál e három napjában. De a törpefenyő vasárnap hajnalban újra gyökeret eresztett! Persze itt már nem érvek döntenek, ez már a hit területe. S a reménységé, amely vagy véget ér a halállal — vagy éppen itt kezdődik. Még mindig a szemeket keresem, most már néha állják a nézésemet. Nem akarok könnyeket fakasztani! Pedig nem volna nehéz néhány prédikációs könnygázgránátot bevetni, talán még hálásak is lennének érte. De emberek, nem akarok visszaélni érzelmi kiszolgáltatottságotokkal! Nem azt akarom, hogy egy szép-sírós emlék legyen majd számotokra ez a temetés, hanem ennél többet: az életről beszélni, még ma, éppen ma. Nem nagybetűvel, csak így, csupa kicsivel. De amely legyőzi a halált. Nem búcsúztatni akarok, halottat megszólítva, letegezve egy 71 éves asszony tetemét, nem akarok hangszálat rezegtetni, hatásszüneteket tartani, nem akarlak becsapni titeket! Hugyecz Juditot, élt 71 évet, nem ismertem. De Jézus Krisztust, élt 33 évet, ismerem. Róla beszélek ma nektek, akik olyanok vagytok, mint a juhok, pásztor nélkül. Van pásztorunk. tJjra ének, a szemek szárazak. Ez győzelem vagy vereség? Vagy ez nem is játszma? Körülnézek, a banzájos int, merre induljak. A talicskát a koporsóval nehezen húzzák, lassítok. A gyászmenet is megindul: az első néhány lépés talán még megilletődött, aztán kezdődhet a trécselés. Előbb fojtott hangon, majd mind nyíltabban. „Józsiék új konyhabútort vettek.” — „Ki az, akivel Zsuzsa jött?” — „Gyönyörű barack van a piacon, drágám.” A banzájos vagy húsz méterrel előttem letép egy-egy hosszú gazt, a kezében morzsolja, majd eldobja. A koporsó is elmarad mögöttem. Egyedül maradtam, mintha csak kijöttem volna temetőjárásra. Élt 71 évet: vajon boldog volt? Két világháború, forradalmak. Mit ér 71 év, így visszatekintve? Hogyan halt meg vajon: könnyen vagy átkozódva? Volt-e mire emlékeznie? Egy dinnyeízű délutánra, mosolyra, végtelen naplementére. Egy szélfuvallatra, amely belekap a száradó pelenkákba, egy színre, egy hangra, egy tapintásra. A konyha egyforma kőkockáira, villódzó Sztálin-gyertyákra, éjszakai kutyaugatásra, a csengő sikoltására, zászlóból kitépett címerre, egy patikai gyógyszer szagára. Talán volt mit megköszönnie. Talán szerelmes is volt. Imádsága talán sírásba fűlt. Vagy görcsös motyogásba. Talán csurgóit a nyál a szája szélén. Talán szelíd szeme volt. Szerintem szemüveget viselt, az olcsó SZTK-keretet. Az éjjeliszekrény fiókjában egy régi fénykép, néhány húsz forintos: gyűröttek, de kisimítva. Valószínűleg be is vizelt, az ápolónők morogtak rá. Most már szaga van. És mégis! Non moriar, séd vivam et narrabo opera Domini — Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Űmak cselekedeteit. Ez itt a sír, itt már rövidebb a liturgia. „Tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára porom felett megáll.” Senki nem mondja hangosan a hitvallást, sem a miatyánkot. Hirtelen beborult, egészen sötét lett az ég: néhány an esernyőjüket készítik elő. „Ezt mondja az Úr Isten az embernek: Porból vétet
