Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Paul Althaus: A keresztyén igazság. Részletek műveiből
PAUL ALTHAUS: A KERESZTYÉN IGAZSÁG 51 Lutherrel és a reformátori teológiával szemben nem vonultathatjuk fel Pált a keresztyéni lét igazabb tanújaként, mert ő hallgat a naponkénti bűnről. Lehetetlen úgy ítélnünk, hogy Luther kisebbnek élte meg Krisztus diadalmas erejét és kevésbé bízott a Szentlélek megszentelő hatalmában, mint ahogy Pál mindezt élte és hitte. A reformátorok állítólagos pesszimizmusa láttán nem idézhetjük vissza az ősegyház tökéletesebb győzelmi bizonyosságát. Luther leheletnyit sem eresztett szélnek az Üjtestámentumnak abból a bizonyosságából, hogy Krisztusnak van hatalma megszentelni övéit. Hogy a „hústest” eleven marad, míg tart a földi lét, azt nemcsak Luther, hanem Pál is mondja. Ám ennek a tényállásnak a megítélésében Luther messzebb megy, mint Pál: a „test” indulatai és kívánságai már egymagukban bűnt jelentenek, Isten előtt vétkessé tesznek. Ezzel a mondattal Luther nem sértette meg az újszövetségi felismerést, hanem inkább teljes világosságra hozta. Jézus szigorúsága, amellyel az embert szívének titkos és önkéntelen indulataiig menően szembesíti az isteni követelménnyel, leleplezi és megítéli — ez a szigorúság, melyet Pál gyakorlatilag biztosan nem tagadott meg, csak Luther révén nyert teljes teológiai megfogalmazást. Álláspontunk a Pál és Luther közötti különbségek tekintetében nem azonos az előző fejezetben megfogalmazottakkal. Ott a krisztustalan ember kérdésénél bíráltuk Luther antropológiáját, mert túl egyszerű, s azt vallottuk, hogy a Krisztus nélküli ember képe olyan, amilyennek Pál rajzolja meg Róm 7-ben. Itt, a keresztyén élet kérdésénél, úgy találjuk: csak Luther fejezte ki teljes értékűen az igazságot. Nem ingadozik teológiai ítéletünk azért, mert hol Pál, hol Luther mellé állunk. Sőt egy és ugyanaz a mértékünk, mely szerint egyik, majd másik esetben ítéltünk: ez pedig azon valóságnak a mértéke, hogy milyen a mi létünk Krisztussal és Krisztus nélkül, hogyan nyújt nekünk ebbe bepillantást Isten igéje a törvényben és az evangéliumban, vagyis önmagunk Krisztus színe előtti és Krisztusban való megtapasztalása. A karácsonyi angyalok (Prédikációrészlet. Lk 2, 1—14) [...] Angyalkórus? Angyalének? Nem gyereknek való mesebeszéd ez, melynek költői hangulatát karácsonykor talán mi felnőttek sem nélkülözhetjük, de azért nem gondoljuk komolyan, nem vesszük szó szerint? Kedves gyülekezet, aki Jézus Krisztusnál megtanulta, hogyan állunk Istennel, szent felségével és dicsőségével, az tudja: nemcsak az emberiség Istené, hanem fenséges szellemek, erős hősök is vannak körülötte, akik hadakoznak a világban a Gonoszság szellemeivel. Isten nincs rászorulva az emberiség szegényes dicséretére. Neki szent angyalainak örök serege énekel. Ezt a mennyei éneket az emberiség persze nem mindenütt és nem minden nap hallja. Azon az éjszakán pásztorok hallották, amint karácsonyi történetünk tanúsítja. Kimondhatatlan, hihetetlen dologról szól az. De hát nem ezen az éjszakán született a kis Jézus? Mi mást jelent ez: a menny a földre jött! Híd ível át a mélység fölött. Béke lépett a harc helyére. Az örök, szent isteni élet jött közénk a kis Jézusban. Jézus van itt, s benne és nála Isten igazi istensége, egész dicsősége, mármint örök szeretete. Ahol Jézus, ott az Isten mennyországa. Ezért vannak Isten angyalai nála és vele. Az isteni lét és az emberi lét közötti határt áttörte ez a kis Jézus. S még csodálkozunk,