Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Balázs Katalin: Protohomo Weöres Sándor költészetéről
BALÁZS KATALIN: PROTOHOMO 39 Felhőkakukvár háromezer éve telik díszekkel és lomokkal, nagy ládákkal — felírásuk: „én!” „enyém!” „nekem!” „engem!” ; falát mindenfelé kinyomta „az én kincsem”, „az én lázam”, „az én üdvöm”... (XX. századi freskó, 1946.) A jelenkori válságot mindig is régibb keletünek tudta. Kellő érzéke volt ahhoz is, hogy a hozzá vezető folyamatot megrajzolja és vele ellentétben az ősi kultúrák szellemi gazdagságát föltárja. E tudat fényében fogant néhány ősmítosz-átirata, az Istar pokoljárása, a Giígfames-fordítás, a Mahruh veszése. A közkeletű evolúciós szemléletet vonta kétségbe A teljesség felé című bölcseleti művében is (1945). A régi kultúrák tanulmányozása mellett ez árulkodik a világszemléletét kialakító másik nagy hatásról, Hamvas Béla gondolatainak befolyásáról. Bár századunknak ez a méltatlanul elfeledett elmélke- dője csak az 1950-es években fejtette ki teljes világossággal történelembölcseletét, a Scientia sacra alapjait már tartalmazzák korábbi tanulmányai is. Weöres mindenesetre „mesteré”-nek vallotta, s a Teljesség felé ben nyomban magáévá is tette a világidőkről szóló fölfogást. Eszerint a régi hagyományban előrejelzett ezüst- és érckorszakot követően a vaskor veszi uralmát: a szellemi zűrzavar, értékbizonytalanság, öngyilkos életformák kora. A háromezer éves folyamat — melynek kezdete az archaikus görög kultúra, a dávi- di—salamoni uralom és a távol-keleti államok meggyengülésével esik egybe — egyre mélyül s a lehető legrettentőbb helyzetbe sodorja civilizációnkat. A konkrét állapot fölmérésén túlmenően tehát Weöres érzékeli az ember általános, minden korban megnyilvánuló állapotát is. „Telt fény nincs soha többé” — panaszolja az Első emberpár a paradicsomi teljesség elvesztését, ami keresztény szóhasználattal a bűnbeesést jelenti. Hiányérzetünk legfeljebb annyiban lehet, hogy nem látjuk elég világosan, a civilizációs válságot hogyan hozza létre az, hogy az ember nem kíván számot vetni valódi állapotával. E katasztrófa megítélésében igaznak látszik az a fölismerése, hogy ezután már csak az egyes emberhez lehet fordulni; kétséges azonban, mennyire tárja költészetével az ember elé valódi természetét, gyógyulásának és jövendő céljainak mikéntjét, mibenlétét. Kíséreljük meg egyetlen rövid verssel, az 1953-as Protohomo-val közelebbről is szemügyre venni Weöres szellemi üzenetét és annak ellentmondásait a válságát élő emberiség számára. Az ember még nem ember, csak hadonászó veszélyes kamasz. Az ember akkor lesz ember, ha átvilágítja mélyéig önmagát, s a benső világosságból környezetére sugarat bocsát. Később a költő a verset Négy epigrammája közé sorolta. Rövid, tanító költeménynek érezzük mi is, melynek hangját az egyes szám harmadik személy használata még ünnepélyesebbé teszi. Ugyanakkor képi és gondolati dinamikája olyan átható, hogy túllendül a szentenciaszerűségen.
