Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Makkai László és Veöreös Imre: Református–evangélikus kapcsolatok
nyú, ill. későbbi elnevezéssel református, akkor mi evangélikusok nem homá- lyosítjuk el a testvéregyháznak ezt az értékét a „protestáns” jelzővel, és fordítva: amikor nyilvánvalóan lutheri, evangélikus személyről, jelenségről van szó, a református értekezések mondják ki olvasóik, hallgatóik előtt a „protestáns” megjelölés helyett? A XVI. század második harmadában bonyolultabb a helyzet, de ott is árnyaltabban lehetne egymás úttörő hazai reformá- tori elődeit kezelni, és akiket nem tarthat egyik egyház a magáénak, azt nem kisajátítania. . M. L. Amennyire egyet tudok érteni a hitvallásos hűség és a szeretetteljes nyitottság összehangolhatóságával és összehangolandóságával, annyira fájlalnám, hogy ha a „protestáns” szónak egyházainkat összekötő jelentése feledésbe merülne, és azon a címen, hogy ne orozzuk el egymásét, megtagadnók a közöst. Mint egyháztörténész, a legszívetmelegítőbb hangnak tartom a múltból az „evangélikus rendek”, azaz ágostai és helvét reformáltak közös tiltakozását a lelkiismereti és nemzeti szabadság lábbal tiprása ellen, vezette légyen őket a református Bethlen vagy az evangélikus Thököly. De gondolok olyan belső, lelki kapcsolatokra is, mint pl. a magyar református puritánoknak német pietista irodalmat fordító tevékenységére, elvégre Arndt is református fordító tollán szólalt meg először magyarul. Vajon az lett volna helyes, hogy a fordító a szerzőnek más felekezethez való tartozását hangsúlyozza a teljes egyetértés és azonosulás helyett? Azt sem hiszem, hogy pl. a Huszár Gálon való „testvéries” osztozás elégtételt adna azoknak, akik ide vagy oda akarnák őt és a hozzá hasonló „protestánsokat” osztani. Egyháztörténetírásunknak is inkább a „filippista” közép felé kellene tartani, semmint a lutheri és kálvini polarizálás felé, hiszen minél alaposabban megismerjük a magyarországi reformációt, annál kevésbé merhetjük valamelyik nagy név címkéje alá egyértelműleg beosztani a személyeket és az irányokat. Ügy érzem, hogy a magyarországi reformáció történetében nem a kölcsönzés hűsége, hanem a kölcsönzöttek átformálása az érdekes, ezen a téren viszont éppen a közös hazai a döntő, és ezt aligha nevezhetnők másként, mint „protestánsnak”. Egyszóval én a „protestáns” kifejezésben nem a lopott malacot rejtő köpönyeget látnám, hanem a közös otthon fedelét. V. I. Sok esetben, sajnos, a szemléletesen jellemzett „malaclopó” gyakorlat figyelhető meg a „protestáns” jelző mögött. Viszont teljesen egyetértek azzal, hogy amikor a „protestáns” megjelöléssel nem a másik egyház valamely sajátos értékét akarjuk elfedni, hanem a közös kincsünket, múltunkat kifejezni, a szó tudatos használata szép és követendő. Vegyünk szemügyre most még egy nehézséget. Az egyházhoz való viszonyunkat leterheli a hazai számbeli arányunkból eredő szemlélet. A lutheranizmus világviszonylatban jelentősen nagyobb lélekszámot képvisel a reformátusságnál. Idehaza, az 1914. évi számarány a reformátusság és az evangélikusság között nagyjából 2:1 volt. Ez az arány Trianon után kereken 3,4:l-re változott az evangélikusság hátrányára. A számarány valamelyest tovább romlott a mi hátrányunkra a második világháború után a német kitelepítéssel. Pontos számadatokat nem tudunk, de több mint háromszor annyi lehet hazánkban a reformátusság, mint mi evangélikusok. A hazai számbeli arány következtében az evangélikus egyház elhanyagolható tényező sok református szemében, evangélikus oldalról pedig a kisebbségi védekező elzárkózás figyelhető meg egyes esetekben. MARKAI LÁSZLÓ és VEÖREÖS IMRE: REFORMÁTUS ÉS... IX
