Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Kulturális figyelő
90 KULTURÁLIS FIGYELŐ Annie Hall és Manhattan Az Annie Flail és a Manhattan Woody Allennek két egymás után következő és nálunk is bemutatott filmje. Ő írta és rendezte a filmeket, ő a férfi főszereplő, a helyszín New York. Mindkettő középpontjában saját maga áll, de kettős szinten. Egyik a mindennapi események, konkrét történések szintje; a másik szint azt érzékelteti, miket érez a század második felében az európai—amerikai civilizáció entellek- tüelje. Woody Allen ez emberfajtának egy olyan reprezentánsa, aki különleges öniróniával és egészen sajátos humorral képes ezt a közérzetet a hozzá hasonlók, de a hozzá nem hasonlók számára is közvetíteni. Az Annie Hallban fiatal a főszereplő, név szerint Alvy Singer. Gyakran emlékezik gyermekkorára, közel áll még hozzá. Űj ismeretségeket, szerelmeket köt, szakít és megpróbál újrakezdeni- A nőket magától értetődően szuverén embereknek tekinti. Művész lévén megpróbálja a színvonalat képviselni a divattal, a többségi kívánalommal szemben, vállalva ezzel anyagi és karrier-hátrányokat is. Emellett a második szinten lépten- nyomon bemutatja azokat a nyomorúságokat, kínlódásokat, amelyeket az átlagnál jobb ízlésű, érzékenyebb, műveltebb, olykor neurotikus és önmagával sem megelégedett entellektüel szinte naponta él át. Ügy érezzük, hogy ezeket a gyötrelmeket előtte még senki sem mondta így ki. Hogy milyen érzés egy önelégült ember büszkén hirdetett elítélő nyilatkozatát hallgatni egy szívünkhöz teljesen közelálló és mélyen tisztelt művészről, műalkotásról, szellemi jelenségről! Ilyen elmefuttatást hallgat végig egy mozipénztár előtt sorban állva (Annie Hall), máskor egy „Philadelphiából jött” magabiztos ifjú hölgy szájából (Manhattan). Hogy milyen érzés hősnek mutatkozni olyan hétköznapi alkalomból, mint egy rák elevenen megfőzése (Annie Hall), egy pók férfias megölése (Manhattan), amikor alig vagyunk képesek egy élőlény életét bármilyen okból ki- - oltani! Tartozunk egy nemhez, emberfajtához, osztályhoz, valláshoz, nemzetiséghez, szenvedünk valami az átlagostól eltérővé tevő betegségben, élethelyzetünk elüt a konvencionálistól, s naponta kapjuk fejünkhöz kimondva vagy nem kimondva, de általunk mégis pontosan érezve a többieknek, a „felsőbbrendű” nemhez, fajtához, osztályhoz, valláshoz, nemzetiséghez, az egészségesekhez, az ún. normálisokhoz, szabályosokhoz tartozóknak megrendíthetetlen előítéleteit. Ő ezt a zsidóságán keresztül érzi, s mi látjuk, amint egy családi vacsora alkalmával barátnője antiszemita nagymamájának agyában miként alakul át külseje egy ortodox zsidóévá (Annie Hall). Szívből átérezzük vele együtt testi kiszolgáltatottságunkat a fizikai erőtöbblettel, primitív erőszakkal vagy erőszakkal való fenyegetettséggel szemben, jelenjen az meg akár két bivalyerős autogramkérő (Annie Hall), vagy három szállítómunkás (Manhattan) személyében. S mégis vidámak a filmek. Különösen az első, mert a főhős fiatal, s a lehetőségek, az újrakezdések még adottak. Gyönyörű színes, viliódzó, fénytől áradó a Város, mint minden város fiatal korunkban, amikor inkább kívülről és csillogó-villogónak látjuk. A zene is mozgalmas, lüktető, életerős. A Manhattan már nem színes. Isac- nak, a főszereplőnek Woody Allén által megformált személyisége alapvetően ugyanaz, mint Singeré, de 42 éves, egy sikerületlen házasság van a háta mögött és kopaszodik. Házassága nemcsak szerelmi, hanem emberi csőd is, mert felesége az elemi szolidaritást is megtagadja vele a kettőjük életének egy könyvben való kiteregetésével, s a gyermekével is csak „láthatáskor” találkozik. Kevesebbet beszél a halálról, mert már közelebb van hozzá. 17 éves barátnőjét félti önmagától; tudja, hogy az idő kettőjük korkülönbségét csak növelni fogja. Másik barátnőjével való kapcsolata érdekes példája annak az ismerős pszi-
