Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 85 Az álmok kútja végtelen Jánosy István versei Jánosy István verseinek gyűjteménye klasszikus szonettciklussal indul: a Prometheus hat szonettje a nyugtalan emberi szellemet ünnepli, az örökös lázadásról és újrakezdésről mond mitológiai példázatot. Ennek a költői példázatnak a második világháborút követő nagy történelmi újrakezdés ad valódi erőt. A költő szörnyű élmények után tekint előre az emberiség jövőjébe, s veti bizalmát a francia forradalom klasszikus eszményeibe. „Gyötörj tűz, szent füzem, míg csontom porba szárad, / s májamból hófehér virág szökell: a béke” — ad hangot reményeinek. Költészetének első (1944- től 1948-ig tartó) korszaka mégsem a remény csillaga alatt születik, inkább a rettentő tapasztalatok súlya nyomja rá bélyegét: a háborús évek, a budapesti ostrom tapasztalata. Illyés Gyula, Kassák Lajos, Weöres Sándor és Pilinszky János közismertebb versei mellett ő írta ennek a háborús költészetnek az egyik legszebb darabját: a Közös temetést. Ezekben az ostromversekben született meg Jánosy István költészete: merész költői fantáziájának rendkívüli élmény adott szárnyakat. A köznapi valóság, amelyet megjelenített, maga is irreális volt: szinte elképzelhetetlen, ez a valóság alapozta meg a versek fantasztikus és groteszk képzetanyagát. Jánosy költészete mintha a szürrealizmus vonzásában jött volna létre, pedig nem teoretikus költői irányzatok hatottak rá, egyszerűen csak a történelem. Abban, hogy költőként a történelem kihívásaira válaszolt, egy egész nemzedék útját követte. Az Űjhold költői: Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Rába György hasonló érzékenységgel adtak számot történelmi élményeikről. Jánosy István lírai világa mégis más, mint az övék. Az Űjhold költészetét általában az „elvonatkoztatott tár- gyiasság” poétikájának követelményei határozták meg, ez a poétika tárgyak tömör költői megjelenítése révén fejezte ki a gondolatot. Jánosy költészetében az elvonatkoztatás kevésbé kapott szerepet, a tárgyias igény viszont annál inkább, ő is tárgyakat, alakokat, jeleneteket mutat be, csakhogy nála mindennek látomásos vagy álomszerű jellege van. (Ez is költői stílusának „szürrealizmusát” domborítja ki!) Verseinek belső terét nyomasztó álmok, groteszk víziók töltik ki, s ez költői nyelvezetét elsőrendűen a romantikához vagy a századforduló romantikus szimbolizmusához köti. Verseiben nagy szerepet ad a festői és zenei elemeknek (ez is romantikus vonás), de magának a festészetnek és a zenének is. Azt hiszem, igen sokat mond költészetének karakteréről az hogy kedves zeneszerzője (ahogy verseiből kitetszik) Schumann és kedves festője Gulácsy Lajos. Schumann romantikus zenéje csupa rejtett utalás, csupa álmodozás, csupa titok, és Gulácsy képein is az álomszerűség, a titokzatosság uralkodik. Ez a sejtelmes és jelképes, nemegyszer groteszk és ironikus álomszerűség ömlik el Jánosy István költészetében is (Éj, A nagy karnevál, Ne adjuk alább . ..). A romantikusok és a szimbolisták sohasem az artisztikus kifejezés kedvéért használták fel az álom és a képzelet műveit. Megismerésre vágytak, az emberi lét és a mindenség rejtett lényegét akarták szellemileg birtokba venni: a világ titkát keresték, a lét transzcendens magyarázatát. Jánosy István álomképei és látomásai is ilyenek, őket is a megismerés ősi vágya hatja át. Versei a létre kérdeznek, a köznapi ésszel fel nem mérhető min- denségre, ahogy Az álmok kútja végtelen című versében ő maga mondja: „Amit elménk tükröz: a Rész. / De felrémlik létnedveinkben, borzongató sejtelmeinkben / arcán lepellel: az Egész”. A költő a mindenség lényegének rejtett arcát szeretné megpillantani, a mítoszok rejtelmeit kutatja, költők és festők gondolatait vizsgálja meg. Visszatalál a kereszténységhez, és meghallgatja a hindu létfilozófiát. És minthogy a kereszténység is, a hin-
