Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Bodrog Miklós: Láthatatlan árnyékunk: C. G. Jung pszichológiája nyomán
68 BODROG MIKLÓS: LÁTHATATLAN ÁRNYÉKUNK Vagy vegyük az igen gyanús elszólásokat, melyeket valaki az istenek bosz- szújának nevezett. „Megrendült szívvel” akar kondoleálni egy többször megalázott beosztott a zsarnoki nagyfőnök halála alkalmából, s a levélben valahogy „megrendelt szív” lesz. Vagy: egy hetek óta nem javuló páciensnek a fiatal pszichiáter szinte szemére veti stagnáló állapotát, mire a különben súlyosan kedélybeteg asszony ingerülten kifakad. Ezt a depresszív önvádlásos hajlamnak megfelelően aztán „önkritikusan” igyekszik helyrehozni, ám erről pszichológusának így számol be: „Elnézésemet kértem X. doktor úrtól”... Vagyis: a nem túlzottan indokolt önhibáztatásba ragyogóan belejavított az elfojtott igazságérzet, amit mellesleg a nyilatkozó észre sem vett. Kiderül e példákból, hogy pozitív készségek, tendenciák, igazságok is kaphatnak „kényszerbeutalót” láthatatlan árnyékunk birodalmába. Hogyhogy? Ha mondjuk egy puhább és depresszív beütésű személyiség túl erős és merev- konzervatív tekintélyek uralmi szférájában nőtt fel s önállósulási kísérleteit inkább letörni igyekeztek, mint helyes mederbe terelni, az öntudatlan védekezésül elnyomja azokat az impulzusait, melyekre a represszív „mérvadó” személyek indulati alapszínezetű, szorongást keltő elítéléssel reagáltak. így nemcsak kellemetlennek, de „rossznak” minősülhetnek egyéni jellegzetességei, speciális értékei s hajlamai, önálló vélemény- és életformaalkotásra törekvése, sőt talán egészséges önérzete s önvédelmi ösztöne is. Az efféle tulajdonságok az ő gyermek- és ifjúkori miliőjében mintha sárga csillagot kaptak volna, az elfojtás gettójába kerültek. Ezeket a „lenyelt” potenciákat azonban ki lehet szabadítani (ha nem is egykönnyen), akárcsak a mitológiában pl. Kronosz hasából a saját lenyelt gyermekeit. Integrálni: megszűrni-humanizálni-beépíteni kell tehát az elfojtásba, árnyékvilágba került diszpozíciókat, hajlamokat, belső sodrásokat, vonzódásokat, kiforratlan lehetőségeket, nagy, nyugtalan vízként háborgó késztetéseket, s nem elnyomni. Ez utóbbival hosszabb távon csak rosszul járhat az ember, s még rövid távon is csupán uzsorakamatra kaphat „könnyebbséget”. Sokkal jobb bensőnk tárgyalóasztalánál nézni szembe a feltorlódó késztetésekkel — honnan jöttök, mennyi teret kaphatnátok anélkül, hogy komolyabb bajt csináltok, mint hátat fordítani nekik, s ezzel magunk ellen vadítani őket, ami biztos csatavesztés. (Mintha a fazékra ráforrasztanánk a fedőt.) Az „árnyékképzés” különben teljesen rendben indul, mondhatnám szükségszerűen: a neveléssel. Amit nem szabad, azt a gyermek megtanulja „eltávolítani” magától, s a tiltott impulzusok így lassan én-idegenné lesznek (többé-kevésbé), főleg ha a tiltást nagy indulati nyomaték és vészes fenyegetés kíséri, netalán a terrorig. („Széthasítom a fejedet”, vagy: „elkárhozol, ha ...”) A megbélyegzett lelkitartalmak, késztetések, magatartásformák így rendkívül nyomasztóan ható félelmi zárlat alá kerülnek, amit a gyermek rosszabb esetben halálos fenyegetettség gyanánt él át és „tárol” magában valahol, akaratlanul s tudatán kívül. Ez egyébként akár évtizedekkel később is belobbanhat, például kedvezőtlen körülmények hatására, melyek azonban önmagukban még nem váltanák ki a személyiségzavart, de ha az élet-pogy- gyászban van robbanóanyag, akkor bekövetkezhet a kirobbanás vagy „le- robbanás”. Minél középpontibb szerepet kap a nevelésben a félelem és szorongás, mely családokban, sőt társadalmakban és korokban is szentesített fertőzésként mentheti át magát újabb s újabb generációkba, annál irgalmatlanabbá rákényszerül a gyermek s a belőle fölserdülő ifjú, majd felnőtt arra, hogy radikálisan tagadja saját negatívnak ítélt tendenciáit, impulzusait, valahogy
