Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Szalatnai Rezső írói örökségéből: Nemzet és emlékezet
66 SZALATNAIREZSŐ ÍRÓI ÖRÖKSÉGÉBŐL jelent próza. Kinyitom s újra elmerülök benne. A legnagyobb magyar olvasmány, a nyelv országtetője. Arany, Ady e tetőn keresett ülőhelyet magának. (Arany) ezt a bibliás nyelvet permetezi. Már fáradt a szemem, az Attila úton egymásután kihúnynak az ablakok. Még előveszem Aranyt, az utolsó sorokat, egy parasztnép fiának búcsúját: Életem hatvanhatodik évébe Köt engemet a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyettem más gabonát cserébe. Megrendülve olvasom el még egyszer. (Medgyessy) kiállításán. Végtelen nyugalom árad szobraiból, a hatalmas, sűrű kőtestekből, a bronz-figurákból. Magabiztos parasztok, vezérlő királyok, pásztorok s lányok, asszonyok. Mozdulatlanok, vagy alig lejtenek egyet. Önmagába zárt vonalban állnak elénk. Ezeken a szobrokon nincs kéz vagy lábfej, mely kiugrana a zárt körből. Az anyag ereje s a megformálás egyszerűsége szép. Medgyessy nem szereti a részleteket, a típust kedveli, az öröklét formáit. Az arcokon szemérmes öröm ragyog. A férfiak és nők mind mosolyognak. A szabadság és méltóság önfeledt hirdetői. (Riedl Frigyes) tanítványaival a kávéházban. Csupa öregúr, csupa tudatos irodalom-nevelő. Együtt léitek négy éven át egy férfiúval, akit nem érdekelt más, csak a literatúra s a forma, ahogyan át kell adni. Néhány centiméterrel hosszabb volt, miint egy magastermetű ember. Juhász Gyula örökítette meg alighanem legszebben imbolygó árnyékát, egyetlen barátját, Péterfv' Jenőt sirató hangját. Már nagyon megöregedett, mikor szétesett az ország. Süíket volt s vaksi, de szelleme égő fáklyaként lobogott. Tanítványai leszegett fejjel ültek a Múzeum körúti teremben. Akkor iktatták törvénybe a trianoni békét. Riedl fölemelte hangját: „Magyarország súlya immár nem hatalmi, nem katonai, hanem művelődési jellegű. Magyarország vagy művelt lesz, vagy nem lesz!” Mindenki felállott a padsorokban, mint mikor a tanács-' elnök olvassa az eskü szövegét. (Kisfaludy Károly) Este keresek valamit a könyvespolcok előtt ülve, kissé fáradtan, mostanáig kopogott a kis gép. A klasszikus ország értelme szüntelen visszaszáll a tájra. Ha az ember a föld egyik pontjára néz, egybelát ezer évet. Szemem megakadt egy Kisfaludy Károly-strófán: „Megy a bús vándor sorsa végzetében, De él hazája bánatos mellében, S andalogva meg-megáll minden fokon. Keservit tördelt hangokon kiönti, Keletről térő felhőket köszönti S elszenderül moh-lepte sírokon.” A vers címe: Honvágy.
