Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Nagy Gyula: Hol tart ma a keresztyén–marxista párbeszéd?
4 NAGY GYULA: HOL TART MA...? kell fogniuk, egymás hitének és világnézeti meggyőződésének kölcsönös megbecsülésével, közös anyagi érdekeik és a közös, nélkülözhetetlen erkölcsi-szellemi értékek megvalósításáért. Ez a felismerés volt nálunk is, mint ahogyan ez világviszonylatban is a dialógus, a keresztyén—marxista párbeszéd megszületésének pillanata. A „hétköznapok dialógusa” Aligha tévedünk, amikor megállapítjuk: ez a párbeszéd társadalmunkban mint a „hétköznapok dialógusa” kezdődött el. Hivő és marxista világnézetet valló emberek tartósan egymás mellé kerültek a családokban, a munkahelyeken és a társadalmi együttélés más viszonylataiban. Együtt éltek, együtt dolgoztak, megvitatták kérdéseiket. Éppen csak életük alapvető meggyőződéseiről, élet- és világszemléletük döntő kérdéseiről hallgattak volna egymás előtt? Azt is hozzátehetjük ehhez: ezek a hitbeli vagy világnézeti alapkérdések ott vetődtek föl a leggyakrabban, ahol mindennapi cselekedeteink, erkölcsi magatartásunk indítékairól kellett számot adni. A keresztyén—marxista dialógus nem valami elvont, pusztán teoretikus problémaként vetődött fel társadalmunkban, hanem mint igazi, életszerű probléma: a mindennapi életet, a gyakorlati döntéseinket hordozó, végső alapok kérdése. És így van ez ma is. Ezért van ennek a párbeszédnek olyan nagy gyakorlati jelentősége minden emberi közösségben — a családtól a népek világáig —, ahol vallásos és nem-vallásos meggyőződésű emberek élnek együtt. Dialógus és diakóniai teológia Ezzel a „gyakorlati dialógussal” egyidőben alakult, fejlődött tovább hazai egyházaink teológiai gondolkodása is a második világháború utáni, gyökeresen új helyzetben. Az együttélés és a közös emberi-társadalmi feladatok felismerése kikerülhetetlenül vezetett arra a törekvésre, hogy a „partnerek” elfogulatlanul, közelebbről ismerjék meg az egymás gyakorlati magatartása mögött álló, mélyebb világnézeti-etikai döntéseket. Hazai evangélikus viszonylatban, akkor értek meg igazán ennek a „mindennapok dialógusától” eltérő, magasabb szintű párbeszédnek az igazi feltételei, amikor az ötvenes évek végén és a hatvanas években egyházunkban megerősödött a diakóniai teológia irányzata. Ennek a teológiának és a vele rokon református „szolgálat-teológiának” a lényege ugyanis az, hogy egyházunk minden kompromisszum nélkül Isten igéjét, a Krisztus-hit teljességét vallja élete alapjának; ugyanakkor hazánk új társadalmi rendjében „a kölcsönös bizalom és megértés szellemében végzi igehirdető munkáját, és szolgáló szeretettel vesz részt népünk építő munkájában a jobb és emberibb •életért” (A Magyarországi Evangélikus Egyház Ünnepélyes Nyilatkozata, 1966). Mivel a diakóniai teológia a korunk és népünk új viszonyai között élő, egyház teológiája, ezért lett ennek a teológiai iránynak is fontos mai feladatává az, amit keresztyén—marxista dialógusnak nevezünk: a közvetlen párbeszéd a teológia és a marxista vallástudomány művelői között.
