Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Jánosy István: Jékely Zoltán
JÁNOSY ISTVÁN Jékely Zoltán 1979-ben jelent meg legutolsó verseskötete, az Évtizedek hatalma. Ebből és előző kötetéből (Csillagtoronyban) próbálom fölvázolni költői portréját. Akár Csanádi Imre, akiről a legutolsó számunkban írtam, Jékely Zoltán is Pallas Athénéként ugrott ki Zeus fejéből, csak az ő Zeuszát ismerjük: Áp- rily Lajos. Abszolút költő, aki „non fit, séd nasoitur” — önkéntelen természetességgel folynak belőle a versek kora kamaszkorától fogva. Ott van a költészet ősforrásánál, mint Arión vagy a provánszi trubadúrok. Maga is trubadúrnak vallja magát: Én voltam az utolsó trubadúr: / toronyablak alatt hányszor daloltam! / Ha meghalok, Arnaut de Ventadour / ölel keblére — tán nem a pokolban! (Testamentum) Versei: abszolút zene, mint Csanádiéi. Csakhogy míg Csanádit indulatos drámaisága Beethovennel, Bartókkal rokonítja, Jékely sóvárgó, melankolikus emlékfölidézése Mozartra, Chopinra, Debussyre emlékeztet. Az emlékezés Jékelynél, akár Krúdynál, Proustnál: lét és nemlét kérdése. Önéletrajzi élményköltészet az övé is. Csakhogy ő egyetlen élményét sem adja direkt ábrázolásban (rögtön az esemény után tárgyiasan leírva), hanem megvárja az idő hosszabb-rövidebb múlását, amikor már az élmény mint álomfantázia lebeg vissza a múltból, vagy épp valóságos álom. Természetesen az egyéni adottságoktól függ, mit idéz föl az ember. Van aki csak a szépet, de van olyan is, aki a kudarcokat és sérelmeket tartja számon. Jékely egy verses önéletrajz töredékében így elmélkedik: Most átadom magam a könnyezésnek, / én, ki eddig úgy ismertem magam, / hogy ura vagyok az emlékezésnek, / a szenvedésre inkább boldogan / tekintek vissza, s mágneses erővel / bánok a boldogságban telt idővel. // Múltam hűvös föl- égetője voltam, / s talán már holtomig az maradok; / lóra gondoltam, ha számáragóltam, / jelenemtől a múlt elragadott, / s az életen úgy bukdácsoltam átal / emlékeim laboratóriumával... (Páris kísért) Laboratórium! A múlt fölidézése nála tudatos kutatás, kísérletezés még akkor is, ha tudja, hogy tragikus és reménytelen: Micsoda vak remény s kívánság! / Pesten, öregedőn, zimankós áprilisban: / ott lenni, gyermekül, egy pillanatra bár, /...// És nyár legyen! / És él apám-anyám, / veranda-asztalon tej és kenyér, / és az idő velünk / oly kristálytiszta nyúgalommal hömpölyög, / (Vak remény) Visszaidézni a tűnt időt: reménytelen. A holtakat nem lehet föltámasztani. És hontalan, örök vándorként átélni az Idő múlását: a legtragikusabb. Általa Rezeda Kázmér így emlékezik hajdani heroinéira: Hol vannak ők? Szívük rég nem dobog, / alusznak mélyen budai határban / — vagy, ami még rósz-
