Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Bodnár Éva: Rudnay Gyula
BODNÁR ÉVA: RÚDNAY GYULA nézve. Sodort valami a rajzolás felé... Sokat énekeltünk a templomban Pal- csó Sándor tanítónkkal. Magas szoprán hangom volt. Szerettem énekelni, dalolni. Hét-nyolc gyerekkel a tanítónk mindig elvitt temetni is télen-nyá- ron ... Bejében tanultam meg hegedülni is Geda Gyulától, a prímástól... Ember, állat, szokások, beszédek, babonák, balladák nagy hatása gondolat- világom kialakításánál itt kezdődik. Mi még jártunk a fonóházakhoz félelmetes meséket hallgatni, nagy víg históriákat... aszalt szilva és som mellett apró kis petróleumlámpák homályos világításánál. Bejében ismertem meg a kondás, a juhász, a csordás külön-külön típusait, vándorszínészeket, koldusokat, éneklő nyomorultakat, vándorokat.” Tizenhárom éves korában elvesztette édesapját „szép szakállas feje, magyarruhás alakja kitörölhetetlen emléke ifjúságomnak”, akinek „egész lénye művészi vérmérsékletével legbecsesebb örökségem”. Hat gyermekével özvegyen maradt édesanyja nagy szegénységben, igen nehéz körülmények között taníttatta festő fiát. Egy esztendei pesti, iparrajziskolai tanulás után hosszú vándorlás következett, melynek állomásai Münchenben Hollósy iskolája, nyaranként Nagybánya, majd ösztöndíjjal Rómában az Istituto déllé Belle Arti, végül a modern irányzatok útvesztője és Mekkája, Párizs. Nagyszerű mesterségbeli fel- készültséggel, kitágult szemlélettel hazatérve először egy kis gömöri faluban, majd 1905-től, néhány esztendőre az Alföldön, Hódmezővásárhelyen telepedett le. A vásárhelyi idő kitörölhetetlen nyomokat hagyott művészi fejlődésében, magára találásának, egyéni útjának kialakításában. Életre szóló barátságot kötött Tornyai Jánossal, a Munkácsy örökét híven, drámai lendülettel folytató nagy alföldi mesterrel, s a szelídebb hangú, nagy műveltségű Endre Bélával, a szobrász Pásztor Jánossal — akivel 1910-ben első pesti kiállítását rendezte — és a néprajzkutató Kiss Lajossal, aki ízesen számolt be a Vásárhelyi művészélet című könyvében művészi vitáikról. A sokszor hajnalig tartó baráti együttléteket, a „magyar művészet lelkiségéről” valló eszmecseréket Rudnay hegedülése, Rákóczi kesergőjének, toborzóknak, népdaloknak magával ragadó művészi megszólaltatása tette felejthetetlenebbé. „Hegedűn sokkal könnyebben közelítettem meg azokat a művészi célokat, amit lelkileg magyar művészetnek vallók” — írta emlékeiben. „Történelmünk sok sötét katasztrófája tette olyan sötétté a magyar nótát is. A piktúrának is ilyennek kell lennie. Ez a felismerés döntött bennem. S jöttek a sötét képek, vakító fényvillanásokkal.” Művészetének drámai hangja, mély humánuma az első világháború idején festett műveiben erősödött meg, teljesedett ki igazán. Losoncon, ahol a háború alatt nagyothallása miatt, mint póttartalékos szolgált, látta a galíciai menekültek vonulását, az otthontalanná, kiszolgáltatottakká váltak megrázó menetét. Lélekbemarkoló együttérzéssel szólt képeiben a háború okozta sebekről, a nincstelenekről, az elhagyottakról. A gyermekét magához szorító riadt arcú menekülő asszonyt, a szekerekkel, gyalogosan vonulók fáradt csoportját, a vén kondást, a szegény embereket, a gömöri öreg paraszt házaspárt monumentális erővel, mély tónusú festőiséggel jellemezte. Az élet gyötrelmeinek visszhangja jajdult fel egy zárkózott, álmodozó lélek műveiben. Valóságlátása, lélekábrázolásának mélysége, szenvedélyes ecsetkezelése, palettájának szürkés zöldjei, barnái, vörösei, kivillanó fehérei a nagy példaképei, Goya és Munkácsy remekműveinek elsodró erejét, nagyszerűségét közelítik meg. A losonci időszak alkotásait 1918-ban az Ernst Múzeumban mutatta be; gyűjteményes kiállítását a kritika és a közönség egyaránt nagy elismeréssel 32
