Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Dóka Zoltán: "…akadálytalanul". Az Acta kommentár műhelymunkájából
20 DÓKA ZOLTÁN: „AKADÁLYTALANUL” a prófétákkal, Jézussal, az apostolokkal — az utolsó láncszem, Pál missziója révén. 2. Ez az üdvtörténeti perspektíva már magában is elég indoklás lenne arra, hogy Lukács az igehirdető és ne a mártírhalált halt Pál képével zárja könyvét. De van még egy ok is, amire éppen a könyv utolsó szavai céloznak: politikai apologetikája. Lukács szerint a fiatal keresztyénségre nem a római államhatalom jelent veszélyt (sőt az védi, vagy legalábbis semleges), hanem a Jézus Messiás-voltát tagadó, a missziót elutasító zsidók. Ez a hang már Lukács evangéliumában is erőteljesen megszólal. Emiatt sokszor vádolták és vádolják Lukácsot antiszemitizmussal. Ez a vád azonban igazságtalan. Hiszen akikről ír, az apostolok és Pál is zsidók voltak. Sőt lehet, hogy ő maga is pogány környezetben élő, hellenisztikus műveltségű zsidó volt. Ha meggondoljuk, hogy Lukács keresztyéneknek ír, akkor könnyű felismerni, hogy politikai apologetikája nem opportunista hízelgés, még kevésbé a zsidók feljelentése, hanem biztatás a keresztyén olvasók felé, hogy szükség esetén számítsanak a politikai hatóságok védelmére, sőt igényeljék azt. Lukács álláspontja a zsidósággal kapcsolatban egyrészt a történeti ténnyel függ össze: a zsidó vallási vezetők politikai hatalmat is igénybe vettek, hogy a Jézus-szektát felszámolják. De Lukács ezt nem profán (politikai, nacionális) síkon, hanem teológiailag értékeli: megkeményedésükkel teljesül az Írás, és megnyílik az út a pogánymisszió számára (Acta 28,25—28; vö. még 13,46; 18,6). Tehát elutasító magatartásuk is beletartozik Isten üdvtörténeti terveibe. Másfelől a kérdés szorosan összefügg Lukács ekléziológiájával, amely a legújabb kutatás egyik fontos területe. Lukács a keresztyéneket az üdvtörténet összefüggésében mint Isten ószövetségi népének legális örököseit szemléli, akik megérték a prófétai ígéretek beteljesedését. Ezért nincs Lukácsnál az egyháznak „kezdete”. Pünkösd sem az egyház „születésnapja”. Keresztyének és zsidók ellentéte nem két vallás összeütközése, hanem Izrael belső meg- hasonlása, amely István védőbeszéde szerint jelen volt a pusztai vándorlás idején csakúgy, mint a próféták üldözésében, és csúcspontjára jutott Jézus meggyilkolásában (Acta 7,39.51—52). Lukács igénye, hogy az egyház az igazi Izrael, feltétlen és kizárólagos. Ezért van centrális, pozitív szerepe Jeruzsálemnek mindkét könyvében. Ezért használja oly gyakran az Ószövetséget, éspedig az egyház saját könyveként. Ez az igény azonban sehol sem párosul agresszivitással vagy bosszúval, hanem csak az üldözések Jézus példája szerinti elviselésével. Ugyanakkor Lukács nem „mártír-teológus”. Nem hallgatja el, de nem is állítja középpontba az üldözéseket. A kivégzett Pált kétszer is elsiratja (Acta 20,37—38; 21,13—14). De az elfogatásától Rómáig tartó út leírását, amelyben több kutató is utalásokat lát Jézus szenvedéstörténetére, úgy formálja, hogy a fogoly mindig újra tanúvá válik. Ez a megragadó kontraszt tűnik fel a könyv befejezésében is: Pált egy római katona őrzi (16. v.), ő pedig prédikál „teljes nyilvánossággal, akadálytalanul” (31. v.). Az utolsó, eltúlzott szavak bizonyára túlutalnak Pál római helyzetén, és a Lukács-korabeli állami hatóságok türelmes magatartására is céloznak. Nyilván nagyon rontott volna ezen a helyzeten és politikai apologetikájával is ellentmondásba került volna, ha Lukács a rómaiak által kivégzett Pál képét mutatja meg utoljára olvasóinak. De a túlzó fogalmazás óhajt és biztatást is kifejez. A „vallásszabadság” óhaját, amelyre messzemenő türelemmel és politikai lojalitással törekedni kell. És jövőbe tekintő biztatást: nincs akadály, amely feltartóztathatná Isten ügyét a történelemben!
