Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Kulturális figyelő
92 KULTURÁLIS FIGYELŐ világnézetileg vagy felekezetileg elfogulatlan szemlélők előtt. Különös következtetések juthatnak az olvasó eszébe a szerző logikájával kapcsolatban ilyen mondatok olvastán: „Az új hit szakított ugyanis a pápával, de nem a babonával.” Ez történetileg is megtévesztő, mert a helyzet fordítva volt: a reformációnak a római egyháztól való elszakadását megelőzte a Luthert kiátkozó pápai bulla. De inkább azon gondolkodom el: katolikus nézőpontból esetleg fájhat valakinek Luther harca kora pápaságával, de ezt a hit meggyőződéséből vívott küzdelmet dezavuálni próbálni a XVI. század általános világképébe tartozó „babonaság” ellenvádjával — mi rejlik ©mögött? Luther osztotta korának a démonhitét, nem lehet azonban azt mondani, hogy kritikátlanul babonás volt, sőt éppen az Asztali beszélgetések-ben, amelyre Walkó hivatkozik, kigúnyolja a babonát (lásd Werner Eiert standard munkáját: Morphologie des Luthertums). Nem vitás, hogy számára az ördög reális szellemi létező (hogyan írhatnánk ezt az ő számlájára, amikor a sátán személyes valóságát nem egy XX. századi teológus is vallja?!) —, de Luthernél csaknem mindig behelyettesíthető valami rossz, gonosz dologgal, ami a mágikus világképtől függetlenül rossz és gonosz, s az ellene való cselekvést hangsúlyozza Luther. Walkó György Luther elmarasztalására idézi Goethét is. Bár Goethe és kortársai, a teológusok sem értették igaA külföldi egyházi sajtóból A világvallások békekonferenciájának „A vallások képviselőinek .világkonferenciája az élet szent ajándékának a nukleáris katasztrófától való megmentésére” — lehetnek olvasók, akik úgy vélekednek, hogy a beszámolónak kötelességszerűen sikerről és eredményről kell szólnia. Akinek viszont módjában állott bepillantania a nyuzán Luthert szellemtörténeti helyzetüknél fogva, Goethe mégis — Walkó- nál sokkal tárgyilagosadban — látja ezt a kérdést, s amiben Goethének a könyvben idézett véleménye kicsendül, az Luthernél a fenti pozitív tartalmat hangsúlyozza, persze a saját nyelvén: „Milyen könnyűvé teszi a maga dolgát Luther azzal, hogy örökösen keze ügyében tartja az ördögöt, így aztán a természet tüneményeit általában, az emberi természetéit pedig különösen felületes és barbár módon magyarázza meg vagy tolja félre; és mégis megvan és megmarad benne a rendkívüliség jelenben és jövőben egyaránt. A cselekvést tartotta fő feladatának; súlyos tehernek érezte a konfliktust, amelybe belebonyolódott; ha tehát nagyon ocsanánynak képzelte az ellene küzdő erőt, s szarvat, farkat, karmokat látott rajta, ez csak annál inkább feltüzelte hősi lelkületét, hogy az ellenséggel szembeszálljon és elpusztítsa, ami gyűlöletre méltó.” Goethe szavainak fényénél, nem is szólva a tárgyilagos történelemírás megvilágításáról, Luther „lobogó dé- moniságáról” írt Walkó-;mondat groteszk tévedésnek tűnik, de kénytelen vagyok valamilyen ismeretlen gyökerű, szenvedélyes ellenszenvvel magyarázni. Mert egy kitűnő germanista tudós ''észéről Lutherrel kapcsolatban ennyi történelmi torzítás — nem is reflektáltunk itt valamennyire — másként aligha elképzelhető. Veöreös Imre isszhangja gáti sajtóvisszhangba, azt lóbilincseli a beszámolók és kommentárok sokszínűségben és eltérésekben is megmutatkozó harmóniája. Szó sincs arról, hogy a konferencia kereken 600 részvevőjét valami felületes és rajongó békevágy vezérelte volna. „A világvallások moszkvai vi
