Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Kulturális figyelő
'9° KULTURÁLIS FIGYELŐ hatók az áthidaló személyek, és a templom is az a hely, ahol az egészséges személyiség megszületik, mert a kei’esztyénség szintén világosan látja, hogy számolni kell mind a kettővel: a racionálissal és a nem racionálissal, s összhangba is kell hozni a kettőt egymással az emberben. Takácsné Kovácsházi Zelma NEM HAGYHATJUK SZÓ NÉLKÜL Walkó György könyve Mint Goethét szerető olvasó vettem kézbe Walkó György Faust és Me- jisztó című, ez évben megjelent művét (Magvető Könyvkiadó). Lelkesen kezdtem olvasni, hiszen a szerző ismert Goethe-kutató, s évekkel ezelőtt egy kitűnő könyve, Így élt Goethe, nagy olvasmányélményem volt. Csalódottan tettem le. Hatalmas tárgyi ismeretanyag van benne íelhalmozva. Néhány alapvető mondanivalója Goethe Faust-jának mai kutatási eredményei nyomán új látásokat ad a szellemóriás legrejtélyesebb művének értelmezéséhez. De fárasztó, gyakran önmagát ismétlő, főként pedig távoli és megkérdőjelezhető összefüggésekkel megterhelt könyv Walkó Györgynek ez a monográfiája. Éppen arra nem alkalmas, amire pedig égető szükség lenne: Goethét halálának 150. évében közelebb hozni a magyar gondolkodó réteghez, különösen is az ifjúsághoz, mert a mai nemzedékek sajnos nem ismerik és nem szeretik. Annál örvendetesebb, hogy könyvkiadásunk a jubileumi évben és a rákövetkezőkben kézbe adja válogatott műveit. S ez jó, mert minden elemzésnél szükségesebb, hogy Goethe imaga szólaljon meg közöttünk és vonzzon. Walkó könyve irodalmi szakértőknek marad feltétlenül kötelező olvasmányként. A könyv második, nagyobb fele szól 260 oldalon Goethe Faast-járól, illetve annak különböző időben keletkezett részeiről. A könyv első fele, nem egészen 100 oldalon, a Faust-téma megelőző történetét tekinti át, a reneszánsz kori mágiát, ördögidézést, a Faust-monda keletkezését és változatait. Itt tűnik szemünkbe lépten-nyo- mon egy megmagyarázhatatlan jelenség Walkó György művében, amely miatt kénytelenek vagyunk foglalkozni folyóiratunkban a könyvvel. Ez a jeles tudós, kiváló germanista érthetetlen ellenszenvvel, történelmi tárgyilagosság nélkül, mondhatnám tudománytalanul kezeli Luthert. Felfogását saját szavaival mutatom be. „A római egyház sem kedvelte a kételyt, de a reformáció még annyira sem tűrte, hiszen a hitre építette tételei rendszerét — következésképp a pápánál is szigorúbban kellett ítélkeznie mindenfajta tévelygők fölött, hitből fakadó, mély szenvedéllyel. Luther kételyt és ellentmondást nem tűrő, lobogó démonisága elkerülhetetlenül lényeges pontja, sőt központja lett a kornak. (A történeti) doktor Faust és doktor Luther pályája közt volt valami meglepő rokonság, taszító párhuzam, furcsa kölcsönösség. Alkalmat adott erre már az időbeli egyezés is: Faust, tudjuk, nemcsak kortársa volt Luthernek, hanem nemzedéktársa is. A visszapillantó történeti szemlélet a szerepek kölcsönös illeszkedését veszi észre elsőnek; úgy járt Luther nyomában Faust, mint az elűzhetetlen árnyék, mint valami fordított, negatív tükörkép.” A reformáció „közvetlen kapcsolatot hirdetett ember és a természetfölötti világ közt, kiiktatta köz- bül a dogmák, szabályok, liturgiák közvetítő labirintusait, mindenekelőtt a papság közvetítésre rendelt, fen- sőbbrendű hivatalát”. Így „Luther kénytelen volt az isteni kegyelem ké- nyére-kedvére bízni az embert a véges földi lét és a túlvilági örökkévalóság távoli partjai között. Az embernek ezt a két part közt hányódó, végzetes magára maradottságát természetesen nem Luther buzgón hivő ta-
