Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Kulturális figyelő
88 KULTURÁLIS FIGYELŐ A mai fiatalságnak gyakran vetjük szemére: járatlan a történelemben, kivált a közelmúlt tekintetében. Iskolai felmérések, egyetemi körkérdések eredményeit összefoglaló cikkek egész sora foglalkozott ezzel a tömeges „emlékezetvesztéssel.” De e méltán bírált hiány említése közben fel sem merült, hogy vajon az éltesébb nemzedék — amely a második világháború idején járt a humán tárgyaknak akkor sokkal több teret (és tanórát) biztosító gimnáziumba —, jártasabb volt-e közelmúltjának vagy éppen társadalmi jelenének ismeretében?! Mennyi mindenről nem tudtunk! — erre a felismerésre döbbentett rá Juhász Gyula történész sorozata: „Uralkodó eszmék" a második világháborús Magyarországon, mely az Űj írás 1982-es évfolyamában folytatásokban jelenik meg. Juhász Gyula roppant izgalmas feladatra vállalkozott: a korszak vitáit, az egész szellemi életet megmozgató, szenvedélyes küzdelmek központi kérdéseit ismerteti idézetekben. Ő maga alig kommentál, legfeljebb összefoglal, sűrít, rövidít, de úgy, hogy a viták kibontakozhassanak, teljes horizontjuk megmutatkozzék. Szinte csak gyűjtő munkát végez, a jellemző részeket válogatja, de a szót mindig átadja a vitatkozóknak. A témák között vannak közismertek is, mint például a népi írók falukutató mozgalmával, a földkérdéssel, földosztással kapcsolatos irodalom — de más hallani, tudni valamiről, hogy volt, létezett, s más bepillantást nyerni a napi ütközetek konkrétumaiba. Kodolányi János, Szabó Pál, Veres Péter, Németh László, Erdei Ferenc, Féja Géza könyveit olvastuk akkor, s azóta is, nem ismertük azonban a hírlapok, s még kevésbé a folyóiratok cikkeit. Nem voltunk folyóirat-olvasó ország, s a legérdek- lődőbb gimnazista is hamarabb olvasott végig — több-kevesebb értéssel — pár száz kötetet, mint néhány periodikát. Ma úgy tűnik, az írók egymással „leveleztek” a kis példányszámú kiadványok lapjain. És mivel ezék legtöbbje ma már szinte hozzáférhetetlen, az összeállítás nagyon is hiányt pótló: a történelmi eseményeket más háttérrel látja, s másként érti az, aki a gondolatok, eszmék áramlásának— ütközésének közvetlen tanújává lesz. A témák — a hatalmas anyag ösz- szefoglalása néhány sorban lehetetlen •— sem mindig ilyen közismertek, mint a népi írók által felvetett sorskérdések. Csupán példaképpen: ki gondolná ma, hogy a nemzetiségi kérdés mennyire foglalkoztatta a bécsi döntés után ismét nemzetiségi állammá lett Magyarország íróit és politikusait, s mennyire különböző elképzeléseik voltak! Hogy — megint csak példa- és ízelítőképpen — két szélsőséget említsünk: Moravek Endrének az 1942-es debreceni Nyári Egyetemen elhangzott szavai ma is helytállók: „Vannak alapvető nemzetiségi jogok, amelyek minden nemzetiséget megilletnek, úgymint: a nemzetiség szabad bevallása, a szabad nemzetiség-választás, az anyanyelv használata; az anyanyelven történő oktatás; a szabad iskolaválasztási jog; a tradicionális szokások és erkölcsök megőrzése; olyan hivatalnokok alkalmazása a nemzetiségi vidékeken, akik az illető nyelvet bírják.” A másik véglet egy ugyanazon évben megjelent, dermesztőén nevetséges folyóiratcikk, melynek szerzője „összegereblyézné” a nemzetiségi lakosokat két vármegyébe, onnan aztán se ki, se be, üljenek ott addig, amíg asszimilálódni nem hajlandók ... Lényeges és lényegtelen kérdések, nagy nevek és ismeretlenek forognak e folyóiratokba zárt viharokban, gyakorta egy nemzedék megdöbbentő naivitásáról adva hírt. Mintha legreálisabban Veres Péter érzékelte volna a kor valóságát: „A történelem dübörög a fejünk felett, s a magyar helyzetérzést nem mondhatjuk ki. Topogunk hát tehetetlenül, s egymásra vi- csorgunk, mint farkasok az égő karám körül.” Vagy máshol, amikor a „tőlünk nyugatra keletkező forgószélről” szól, még a harmincas évek végén: „Én nem kívülről néztem a magyar tömegeket, hanem benne éltem a tömegben, az emberek közt, és láttam, hogy ezzel a forgószéllel szemben nem tehetünk egyebet, mint jól meg kell fogódzkodnunk.”
