Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Szalatnai Rezső írói örökségéből. Nemzet és emlékezet (folytatás)
56 SZALATNAI REZSŐ ÍRÓI ÖRÖKSÉGÉBŐL. helyzetben, Pozsonyban. Németh István László, Bartók és Kodály tanítványa, a magyar zenei műveltség pozsonyi vezetője, tájékoztatta mindenről. De Kodály ezt nem említette soha. Sajátosan hallgató ember volt. Nem emlékszem, hogy a hosszú évek során, az egyetlen Járdányit kivéve, szóba ereszkedett bárkivel is a meleg folyosón, ahol derűsen trécseltek a törzsvendégek, mint fecskék a telefondrótokon. Engem tizenhat év alatt, ha jól számolom, négyszer tisztelt meg egy-egy rövidke beszélgetéssel. Szelíden közeledett, kissé félrehajtott fejjel, meg-megigazítva szemére hulló hosszú hajtincseit, bőre pirosán csillant meg, szikár testén nem akadt egy csepp zsírszövet. Ügy úszott, olyan könnyedén, mint egy pehely. Ha belépett a háromfülkés zuhanyozóba, s én már elfoglaltam egyet, átadtam neki a helyem, várakoztam a fülkénél. Ezt mindig megköszönte. Egyszer váratlanul megszólalt a vízsugár alatt. Egy ifjú hegedűművész sündörgött oda, kissé harsányan üdvözölte: — Jó reggelt kívánok, professzor úr! Kodály megfordult pucéran, rásandított a bizalmaskodón bólogatóra, el- komorodva megrázta a fejét: — A professzor magyarul: tanár. Engem így köszöntsön! Olyan volt ez a mondat, mint egy puskalövés. (Bartók és Horváth János is így kívánta megszólítását.) A Lukács látogatói s a kabinosok összesúgtak a háta mögött, mogorva öreg. de tisztelettel utat nyitottak neki, mint papnak a ministránsok. Kodály nem volt mogorva, sem figyelmetlen. Egy alkalommal — hideg téli reggelen, amikor az uszoda korlátjáról tördeltük a jégcsapokat — egymás mellett nyitottak nekünk kabint, majdnem egyszerre léptünk be, visszatérve a zuhanyból. Alighanem észlelte, hogy siettemben gyorsan törülközöm, mindkettőnk ajtaja félig nyitva állott. Hirtelen, törülköző-surrogás közben, élesen fölcsattant a mester: — Fontos, hogy jól meg kell törülközni. Teljesen szárazra. Ne maradjon a testen sehol nedvesség. Akkor nem hűl meg. Jókora törülköző kell ide! Megköszöntem a jó tanácsot, mely azóta eszembe jut naponként, ugyanott. Egy nyáron véletlenül egyszerre üdültünk a galyatetői SZOT-fogadóban. Kodályéknak különszobában terítettek, nem az étteremben. Egy öreg pesti pincér, a szakma művésze, szorgoskodott körülöttük, akihez Kodály nagyon ragaszkodott. Emma asszony akkor már csak tolószékben közlekedett. A férj sétáltatta a fehér felhőkkel incselkedő napsugarak közt. Zilált ősz hajával, melyet sehogyan se tudott megregulázni, úgy festett az öregasszony, mint Gobbi Hilda Mirigy szerepében. Kodály szótlan türelemmel tolta föl- alá a sétányon. Reggelenként ott is találkoztunk, az alagsorban beépített, fedett uszodában, vagy a zuhany alatt. Megpillantott, s ami ritkán esett meg nála, elmosolyodott: — Itt is együtt vagyunk a vízben. De a Lukács jobb, viszontlátásra a Lukácsban! S megszorította jobbomat.
