Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 2. szám - Eduard Schweizer: Kortárs teológusok: Barth Károly, a nagy Isten hírnöke
E. SCHWEIZER: BARTH KÁROLY 19 által megigazulni. Szerinte az a pillanat a döntő, amikor az ember megtanul másképp nézni önmagára, amikor olyan embernek ismeri meg magát, akire vonatkozik Isten kegyelme és akinek ezért már nem magának kell biztosítania az üdvösségét; amikor tehát megismeri azt, ami Pállal történt, amikor a damaszkuszi úton megjelent neki a feltámadott Krisztus. Ha Barth-tól kérdezték volna ugyanezt, bizonyára így válaszolt volna: „Azon a nagypénteken, amikor Jézust keresztre feszítették.” Már akkor megtörtént értünk minden, beteljesedett minden, amire szükségünk van és ami visszavezetett bennünket Istenhez. Már akkor megszületett a döntés rólunk, akár Barth Károlyinak, akár E. Schweizemek vagy akárhogyan nevezzenek is bennünket. Barth Károlyt tehát nem az az időpont érdekli az én egyéni életemben, amikor felismerem és észreveszem, mit jelent ez számomra, hanem neki Isten alapvető cselekedete fontos, amelyben minden elvégeztetett. Bizonyára Bultmann is kiemelte volna, hogy „önértelmezésének” megváltozása, ahogyan mondani szerette, nem lett volna lehetséges Jézus keresztje nélkül, és természetesen Barth is hangsúlyozta annak fontosságát, hogy hitre jussunk és megértsük, ami értünk történt, hogy tehát személyesen felfogjuk azt, amit Isten már réges-rég véghez vitt. De a mondanivaló hangsúlya már akkor más volt az egyiknél és más a másiknál. Világosan megmutatkozott ez később a tanítványaiknál. Ha maga Bultmann ismételten hangsúlyozta is, hogy minden lényeges „rajtunk kívül” történt („extra nos”, ahogyan a reformátorók latinul mondták) magának Istennek a cselekvésében, jóllehet Istennek ezt a cselekvését csak a mi világunkban és a mi életünkben láthatjuk és tapasztalhatjuk —, lassanként ez a .gondolat mindinkább feledésbe merült. Isten betörése helyére, amely „függőlegesen felülről” történik, a hivő ember és magatartása került, amely „vízszintes irányú” kapcsolatokban valósul meg; modernebb kifejezéssel: Isten betörése helyére az ember lépett, aki új önértelmezésre s ezzel embertársaival is új kapcsolatra lelt. Végül Herbert Braun kijelentette: Isten voltaképpen nem egyéb, mint az a tény, hogy az ember felszólítást kapott a felebaráti szeretekre és a felebaráti szeretetet gyakorolhatja is. Ezért van, hogy az Újszövetségben csak az az egységes, amit a hit előtt álló és a hitre eljutott emberről tanít, nem pedig az, amit Krisztusról mond6. Ezzel megint visszaértünk a kegyes emberhez és ahhoz a hithez, amely nem annyira Istenben való hit, mint inkább az ember hite a saját hitében. Igaz, most már nem az emberi lélek végtelen értékéről volt szó, hanem a felebarátja felé odaforduló emberi szívről; de maga a kegyes ember most még jobban háttérbe szorította Istent, az Atyát és Krisztust, mint a század elején. Barth Károly alapgondolatát elsősorban Gerhard von Rád vette át, aki fáradhatatlanul hangoztatta, hogy az Ótestamentum szerint Istent semmi- esetre sem gondolati építményekben, spekulációkban és magas ideálokban lehet megtalálni, hanem a történelemben7. Ezt vitte tovább Wolfhart Pannenberg, és már nem korlátozta csupán az ószövetségi történetre, hanem ki akarta terjeszteni az egyetemes történelemre is8. Ha viszont már nincs a kezünkben magának a Szentírásnak a tanúsága, mint az Ószövetségben, amely Isten kegyelmi cselekvését egyszer Izraelnek ellenségei felett aratott győzelmében látja meg (pl. Bir 5,31), máskor pedig Izrael vereségében és ellenségei diadalában (pl. Jer 29,7), akkor azonnal felmerül a kérdés: hol található meg voltaképpen Isten ebben a történelemben, hogyan különböztethetjük meg az ő jóságos cselekedeteit minden lehetséges hatalmasság és az ember gonosz cselekedeteitől? Pannenberg azt válaszolta, hogy ezt
