Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 2. szám - Bozóky Éva: Isten kezében. Részletek Sztehlo Gábor emlékiratából (Második rész)
BOZÓKY ÉVA: ISTEN KEZÉBEN 65 és így bizony nagyon jó lehetőség volt ez számukra. így került hozzám Rákosi Zoltán, Vargha Balázs és Deme László, mint tehetséges, és a nevelésben forradalmi gondolkodású tanárok. Nem szabad megfeledkeznem a legkedvesebbről sem, Péterffy Istvánról, aki ugyan nem volt tanár, de tudásban nem maradt el a képesítettek mögött, kivált az irodalom, a képzőművészet és a zenetörténet terén. Ez a fiatalember volt a gyerekek legkedvesebb barátja. 1945 tavaszán már egészen új módszerekkel kezdték el a sérült gyermekek tanítását. Roppant kezdetleges eszközeink voltak akkor még, a tanítás is csak a nappalikban folyhatott, hiszen nem volt külön iskolaépületünk. Két év múlva az iskolát átadtuk a fővárosnak, de megmaradt az intézet területén, akkor már kaptunk felszerelést, és a tanárokat is megerősítették állásukban. A mi iskolánk általános iskola volt, a gimnazistáknak be kellett járniuk Budára. Pszichológusunk is volt, a kedves öreg Doktornéni, Hrabovszkyné dr. Révész Margit. Lelkesen foglalkozott gyermekeinkkel, és jó tanácsokat adott a pedagógusoknak és a pótmamáknak. A műhelyekben is hasznos munka folyt. Készítettek háziszerszámokat, karácsonyfadíszeket és sok minden egyebet. Öröm volt látni, mennyi mindenre telt az idejükből. A tér, a hely, a közösség és a foglalkozások új meg új lehetőségekre ébresztették őket. És közben a legöntudatosabbak tervezgették egy új életrend kialakítását. Ezek voltak tulajdonképpen Gaudiopolis gondolatának megvalósítói. Amikor felvetettem az önkormányzat tervét, szinte egymásután jöttek a megvalósítás részleteinek ötleteivel. Hány estét töltöttünk együtt az idősebb fiúkkal tervezgetés közben! Ezek az esti beszélgetések világos jelei voltak, hogy honfoglalásunk valóban otthonteremtő volt.” Kissé vissza kell kanyarodnunk az időben, ha az otthonok anyagi ellátásának kérdésére is ki akarunk térni, már pedig az emlékirat erről szóló lapjai rendkívül jellemzők a korszakra. A svájci Vöröskeresztnél is személyi változások történtek, az ostrom alatti lelkes segítők hazamentek, a háború utáni támogatásra csak később került sor. 1945 első hónapjaiban Sztehlo Gábor itt állt napról napra sokasodó éhes gyermekseregével, és nem volt egyebe, csak a szilárd hite, hogy „aki a mezők liliomait ruházza...” Hitében ő sohasem csalatkozott. Valahonnan mindig jött valami adomány. A gyerekek nem éheztek. Kezdetben, igaz, fehérrépa főzeléken éltek, de rövid ideig. „Az ellátás és a beszerzés nagyon nehéz volt ezekben a napokban. Sem áru, sem rendes közlekedés nem létezett. Az infláció pedig napról napra gyorsult. Az első friss zöldséget és kb. 3 mázsa élelmet a romániai Joint útján kaptam. Még március első napjaiban a Nemzetközi Gyermekmentő is segített, Vajkai Rózsi küldött tejport, cukrot és zsírt. Világos volt azonban, hogy ilyen egyszeri adományokkal nem fogok tudni hosszabb ideig fenntartani 250 embert. Minél előbb olyan forrás után kell néznem, ahol nem az elértéktelenedő pénzt veszik alapul, hanem a szükséget, és folyamatosan segítenek. Még március 17-e előtt hallottam, hogy Pesten működik egy élelmezési kormánybiztosság, Vas Zoltán vezetésével. Elhatároztam, hogy ezt fogom felkeresni, és kérem az otthonnak a többi ellátatlan és ellátandó intézmények közé való felvételét. Bár se ajánlólevelem, se ismeretségem nem volt ott, mégis elmentem a kormánybiztosságra, és jelentkeztem kihallgatásra a kormány- biztosnál. Meglepően rövid idő alatt sorra kerültem, mert a többieket megelőzve, külön behívtak. Amikor a provizórikusán berendezett irodába be
