Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Bozóky Éva: Isten kezében: Részletek Sztehlo Gábor emlékiratából (Első rész)
72 BOZÓKY ÉVA: ISTEN KEZÉBEN éves gyermekekkel. (...) Ezekkel be kellett taníttatni, hogyan hívják őket, kik a szüleik, hol maradtak a szülők, hol laknak. Míg egy ilyen ijedt kisgyerekkel elértük, hogy tudja, mit kell mondania, bizony nehéz idő telt el. De még akkor sem voltunk biztosak afelől, hogy ha valaki megkérdezi a gyereket, a helyes feleletet fogja-e adni. Mennyi ijedtségen és rémületen mentek akkor már keresztül ezek a kicsinyek, és mi minden várt még rájuk . . . Bizony, kétségbeejtő volt a helyzet a razzia előtt. Az otthonokban a félelem a tetőfokára hágott. Mindenütt csak egyet tudtam mondani: Isten szeretetének jeleit hányszor tapasztaltuk. Most is csak ezt várhatjuk, amikor az emberi tettek semminek bizonyulnak. Bizonyos, hogy Isten tenni fog valamit. Belé kapaszkodtunk mindnyájan. Különösen hálás vagyok itt! azoknak a gondozónőknek, akik élő hittel vették körül a gyermekeket, és teljes bizalommal voltak Isten iránt. Bátrak, hitben bátrak voltak ezek a fiatalok. Ezek a napok fásulttá és nagyon rezignálttá tettek. Amikor meghallottam december 18-án a reggeli telefonjelentéseket, hogy a kertkapukban, lakásajtókban megjelentek a kékruhás fővárosi rendőrök, bizony már semmit sem tudtam mondani a rémült gondozónőknek, csak bátrabb hangon próbáltam a telefonba mondani, ne féljünk semmit, Isten meg fog őrizni bennünket. Vártam a csodát. [.. .] Érdekes volt, hogy mindennünnen azt a jelentést kaptam, hogy a rendőrök nem akarnak bemenni a villákba, hanem székeket kértek, és a bejárat előtt ülnek le. A kérdésekre, hogy miért, kikért jöttek, ki rendelte őket ide, mit akarnak, mi a tervük, nem voltak hajlandók semmit sem mondani. Ide rendelték őket, ők sem tudnak többet. Amikor lakásomról az irodámba mentem át, ott láttam ülni a bejárati ajtó előtt a két rendőrt. Kérdéseimre nekem sem adtak felvilágosítást. [. . .] Ez a titokzatosság sokkal rosszabb volt, mint a veszedelmes bizonyosság. A felborzolt idegeknek jobban esett volna, ha a rendőrök bejönnek és kutatnak vagy gorombáskod- nak, az ellen talán védekezhetett volna az ember, de így a bizonytalanság ott ült az ajtónk előtt és nem tudtuk, mi lesz belőle. A Bogár utcai otthonban egyes gyerekek nem is bírták ki ezt a feszült állapotot, és nem tudtak bennmaradni a villában, hanem ki-kiszaladtak a kertbe és barátkoztak a rendőrökkel. Mi persze azt gondoltuk, hogy a fővárosi rendőröket azért küldték, hogv kísérjék a járműveket, amelyekkel a gettóba szállítják az otthonok lakóit. Ez a várakozás annyira idegesítő volt, hogy a Vilma királynő úton a gimnázium épületében elhelyezett asszonyok közül sokan a pincén és a hátsó ablakokon keresztül gyermekeikkel együtt szöktek meg más helyre. Közben persze állandó összeköttetésben voltam a delegációval. Lassan múltak az órák, és minden telefoncsengetés rettenetes volt számunkra. Minden ajtókopogtatásra felrezzentünk s egymásra néztünk: most jönnek. Így érkezett el az este. Mire sötétedni kezdett, bizony oly fáradtak voltunk, mintha egész nap zsákot hordtunk volna, öt óra után a rendőrök szedelőzködni kezdtek. Az iroda előtti két rendőr tisztességtudóan lejelentkezett nálam. „Elmennek?” — kéudem meghökkenve, mert nem tudtam, örüljek-e vagy újabb veszélytől féljek. „Miért jöttek?” Az egyik aztán megjegyezte: „Szerencséjük kérem, hogy a nyilas testvérek nem jöttek. Nekünk nem volt más feladatunk, mint a rendre vigyázni.” „A nyilasok dolga a razzia, mi csak statiszták lettünk volna. De úgy látszik, meggondolták. Jó éjszakát.” Mindenütt hasonlóképpen történt. Némely helyen el sem köszöntek, csak a lakók vették észre, hogy nincsenek már az ajtó előtt. Felszabadult öröm lett úrrá rajtunk. Megint csoda történt. Ha ebből a pokolbeli bizonytalanságból megszabadított Isten, ugyan mitől kell még félnünk? Ha Isten velünk,
