Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Reinhold Niebuhr: Az antik és a keresztyén emberkép
20 NIEBUHR: AZ ANTIK ÉS KERESZTYÉN EMBERKÉP timizmusától. Ez az állítás akkor is igaz, ha elfogadjuk, hogy a modern kultúra az antik világképet és a görög emberfelfogást támasztotta föl. A görög gondolkodásban Homérosztól a hellenizmusig tartó koron következetesen végighúzódik az a mondás, amely az Iliászban Zeusz szájából hangzik el: ,,A földön csúszómászók és lélegzők között kevés szánalomra méltóbb lény van az embernél.” A görögök melankólia-hajlamának alapvető oka az élet rövidsége és a halandóság tudata volt. Ebből a hangulatból nem mozdította ki őket sem Platon halhatatlanságba vetett bizonyossága, sem Epikurosznak az a tanácsa, hogy a haláltól nem kell félni — hiszen a sír másik oldalán már nincs semmi. Arisztotelész azt tanította, hogy „legjobb nem megszületni és a halál jobb az életnél”. Azt hangsúlyozta, hogy a melankólia a géniusz szükségszerű velejárója. A filozófusok optimisták voltak abban a meggyőződésben, hogy a bölcs emberek erényesek lesznek, de sajnos abban már nem bíztak, hogy sokan lehetnek bölcsek. A sztoikus Khrüszipposz azt tartotta, hogy csak a bölcsek érhetik el a boldogságot, de bizonyos volt abban, hogy a legtöbb ember balgának született. A sztoikusok egyfelől hajlamosak voltak arra, hogy minden embert egyesítsenek a testvériség gondolatában — hiszen minden emberben fellelhető az isteni értelem szikrája, másrészről viszont sajnálattal tekintettek a tömegre, akik nem részesültek az értelem adományában. Így a korai sztoikusok egyenlőség-elve nemsokára arisztokratikus, leereszkedő magatartásformává torzult, ami már alig különbözik Arisztotelész rabszolgákat megvető és őket „beszélő szerszámnak” tartó felfogásától. Seneca jámbor egyetemessége ellenére is igy imádkozik: „bocsásd meg a világnak — mindnyájan bolondok benne”. Sem a görög, sem az antik római gondolkodóknak nem volt az emberi történelem értelméről elképzelésük. Számukra a történelem ciklusok sorozatát jelentette, az örök visszatérés birodalmát. Arisztotelész úgy gondolta, hogy a művészetek és a tudományok eltűnése és újra felfedezése nemcsak egyszer, hanem végtelen sokszor ismétlődik. Zénón látomásában a világ nagy tűzvésszel ér véget, amely elpusztítja a világ testét. Az embert és az emberi történelmet érintő pesszimizmus természetes következménye a görög gondolkodásmódra jellemző lélek és test közötti dualizmusnak, amely mesz- sze túllépi a platonizmus korlátáit. Ez a gondolat állandóan azzal a meggyőződéssel ért véget, hogy az emberi test csak sírbolt. Ez a felfogás lesz majd a görög filozófia és az újplatónizmus közötti szerves összekötő kapocs. A görög tragédia pesszimizmusa kissé eltér a filozófusok pesszimizmusától, és ez kerül legközelebb a keresztyén életértelmezéshez. De a keresztyén gondolkodással szemben a görög tragédia nem ad választ a felvetett problémákra. A homéroszi legendák Zeuszának a halandók ellen irányuló szeszélyes féltékenysége Aiszkhülosznál és Szophoklésznél már az emberi szenvedélyek szabályozhatatlanságává alakul át. A drámaírók a filozófusokkal szemben az emberi szenvedélyeket valamivel többnek tekintik, mint a testi életerő megnyilvánulását. A Zeusz által képviselt rend és mérték elvével állandóan szembeszáll az emberi ösztönélet ereje. Ez a vitalitás egyszerre kreatív és destruktív. Az emberi történelem tragédiája éppen abban áll, hogy az emberi élet nem lehet építő jellegű anélkül, hogy ne lenne pusztító erejű: a biológiai és nemi vágyakat csak növeli és átalakítja a démoni szellem, s ez a szellem képtelen anélkül megnyilvánulni, hogy ne esne a büszkeség vétkébe. A görög tragédiák hőseit íróik mindvégig emlékeztetik a halandóságukra, és arra figyelmeztetik őket, hogy a nemezis (bosszúálló sors) elke
