Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 2. szám - Eduard Schweizer: Kortárs teológusok: Barth Károly, a nagy Isten hírnöke
E. SCHWEIZER: BARTH KÁROLY 17 zetíségében, politikai és társadalmi cselekvésében éli is át Istennel való (kapcsolatát. Mindenesetre az evangélium erejét az ember hivő gondolkodásában és cselekvésében lehet megérezni. Erre kell a hitnek irányulnia. A liberális p r ot est an t izmusnialk ezek a feltételezései azonban mér Albert Schweitzer munkája nyomán megrendültek. Albert Schweitzer felismerte, hogy nemcsak Pál apostol, hanem már az evangélisták is mind hívőkként írtak, akik nem egyszerűen Jézus életét és működését akarták megírni, hanem azt akarták (hirdetni, (hogy Jézus az Isten Fia. Ezért nem is arra törekedtek elsősorban, hogy lehetőleg pontos képet rajzoljanak Jézusról mint vallási tanítóról és példaképről. Mindegy volt nékik, hogy a templom megtisztítása Jézus működéséinek kezdetén (Jn 2,13—22) vagy végén (Mk 11,15—17) történt-e, (hogy a hegyibeszéd mondatai egyetlen beszédben hangzottak-e el (Mt 5—7) vagy több alkalommal (Lk 6,20—49; 11,1—4.9—13; 12,22 —34; 57—59; 13,23—24; 14,34—-35; 16,13—17 stb.). Azt viszont döntő fontosságúnak tartották, hogy Jézus életében, halálában és feltámadásában maga Isten tört be a mi világunkba, és az embert kiengesztelte önmagával. Ezért utal mind a négy evangélium a feltámadásra, amelynek következtében Jézus összehasonlíthatatlanul több, mintha bármennyire kiváló tanító vagy bármennyire követésre méltó példakép volna csupán. Amit János evangélista evangéliumának mintegy mottójaként ír: „az Ige testté lett” (Jn 1,14), az voltaképpen azt is kifejezi, amiről az első három evangélium kíván tanúságot tenni. Nem vitás, hogy a maga részéről Albert Schweitzer szintén a földi Jézusról akart — véleménye szerint — történelmileg hiteles képet rajzolni: azt a prófétát akarta bemutatni, aki a közvetlenül fenyegető világvégét és a mennyből leszálló Isten-országának egészen közeli eljövetelét hirdette, majd pedig meghalt a kereszten reményeiben csalatkozva, mert a végső pillanatig várta, hogy Isten dicsőségesen közbelép majd angyali seregei élén/* Ebben a helyzetben lépett a színre Barth Károly. Öt is, meg a barátját, Thurneysent erősen befolyásolták az olyan emberek, mint Blumhardt és Ragaz. Barth jelentékeny szerepet játszott egyházközségének szocialista munkáspártjában és egyáltalán a svájci munkásmozgalomban. De a Rómaiakhoz írt levél olvasásából, amibe mindig újból és újból belefogott, világossá vált előtte, hogy az apostolt egyáltalán nem a kegyes ember érdekelte, sem végtelenül értékes lelke, sem eredményes jócselékedetei, hanem csakis és kizárólag maga Isten és Isten igéje, amely „függőlegesen felülről” harsan bele a mi világunkba5. Az első világháború utáni nehéz időkben történt ez, amikor mindenki előtt világossá vált az a megrendítő tény, hogy mit eredményezett az emberiség idealista gondolkodása és igyekezete. Csődöt mondtak a szellem és a lélek magasabbrendűségét hirdető idealista spekulációk, de meghiúsult minden olyan erőfeszítés is, amely az örök béke megteremtésére, valamint a népek és osztályok viszonyának igazságos rendezésére irányult. Magukat kereszténynek nevező népek mészárolták egymást, és az összeomlás után sem tudtak közeledni egymáshoz és együttműködni egymással. Ebben a helyzetben (harsonazengésként hangzott fel Barth Károly szava. „Függőlegesen felülről” jött Isten szava ebbe a világba. Az a szikla, amelyen a hit megvetheti a lábát, nem a kegyes ember, nem a lelkének értékéről elmélkedő, és nem is a társadalmi igazságosságért küzdő ember, hanem csakis maga az élő Isten. Barth Károly már-már ijesztő következetességgel érvényesítette ezt a szempontot, és a következtetések levonásában a legvégsőkig elment. így jutott el logikusan a vallás és a kinyilatkoztatás éles megkülönböztetéséhez.
