Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 2. szám - Szennay András: A katolikus egyház teológiája és napjaink ökumenikus törekvései
SZENNAY ANDRÁS: A KATOLIKUS EGYHÁZ TEOLÓGIÁJA .. . 15 tatásban fellelhető isteni tanítás. A .katolikus egyház tételes dogmái nem merev és válitozlhatatlan formuláik, hanem egy adott történelmi órában megfogalmazott hitvalló tanúságtételek. Következésképp: teljesebbé tehetők-, megújíthatók. Kétségtelen, hogy napjaink egyházi életében olyan tanulási készségből fakadó folyamatnak lehetünk tanúi és aktív résztvevői is, melyek szinte meghatározzák egyházunk jelenét és minden bizonnyal jövőjét is. Kétségtelenül vannak nehéz, gyötrő kérdéseink és akadnak avantgardista,1 sőt olykor túlzó teológusaink is, de a sensus fidelium, az élő közösség természetfölötti hiitérzéke mindig érzékenyen reagál. S amiről talán elsősorban kellett volna szólnom, Isten Lelke vezérel sók mindenben, így — meggyőződésem szerint — a:z újraéledő ökumenikus impulzus is Tőle ered. Természetesen, aki fél az újszerűtől, az új felismerésektől, az nagyon önző álláspontra helyezkedik: saját nyugalmát félti. Nem ,ok nélkül mondja a jeles valláspedagógus, Adolf Exeler: a félelem ostobává tesz. Szerkesztő1: Milyen vonatkozásokban, miben látja az új teológiai eszmélke- dés jelentőségét ? A teológus — ha van füle a hallásra, kartársai olykor panaszos, máskor életbevágó problémáira — Isten szavára ügyelve és az idők jeleit kutatva igyekszik hiteles válaszokat keresni és adni. Érdekes, hogy a fölmerülő új kérdésekre adott új válaszok sokak, főleg az idősebbek számára — mert még nem ismertek, nem hallottak — zavarólag hatnak. Elsősorban a fiatalabb generáció „fogja” az új szemléletet. Jól érzékelhető ez magyar katolikus egyházunkban pl. az új, dinamikus, korszerű hittankönyveink befogadásánál, illetőleg azok kritikájánál. A régin nevelkedettek nem, vagy csak alig képesek megbirkózni az új szellemű és a modem pedagógiai elveket is figyelemmel kísérő hittankönyveinkkel. Ezért a fiatalabb papság a legfiatalabbak hitoktatásánál igyekszik a megújulást, ill. a megújítást kezdeni. Elmondhatnám ezt pl. a liturgikus megújulásról is. Igaz, a külsőségeket szinte minden lelkipásztor átvette már, de megújított liturgiánk szellemének, lelkiségének megvalósítása és kisugárzása még sokfelé várat magára. Hogy mi a jövő útja? Ügy tűnik, hogy a papok és világi híveink teológiai képzése és továbbképzése során a teológiának is új típusa van kialakulóban. E folyamatba lassan aktívan belekapcsolódik Isten egész népe. Azok az idők már letűntek, amikor a teológiát végzett pap „kioktatott” a szószékről vagy éppen írásokban. Teológiánk egyre inkább egész egyházunk ügyévé kezd válni. Itt ismét szerkesztői munkámra utalnék. A beérkezett levelekből egyértelműen kitűnik, hogy a régen laikusoknak nevezett hívek, Isten népe, legalább olyan érdeklődést mutat, legalább annyi értékes hozzászólást, javaslatot nyújt, mint az ún. hivatásosak, azaz a teológiát végzett papság. Ebben az aktiválódási folyamatban híveink lassan nagykorú keresztényekké válnak. Keresztény mivoltukat tudatosítva, ebben az értelemben „nagykorúvá” válva vesznek részt nemcsak a szarosabb értelemben vett egyházi munkában, társadalmi és emberi kötelességeiknek hitből is motivált vállalásában, hanem feltétlenül erősödnek és mélyülnek hitükben is. Itt említhetném még meg, hogy a zsinat utáni teológiai szemléletünkben egyre több vonatkozásban konvergálunk, egy cél felé haladunk protestáns testvéreinkkel. Idézhetnék bőven külföldi protestáns könyveket, folyóiratokat, de röviden inkább csak hazai példákra utalnék. így pl. Hafenscher Károly írására (A lelkész hite és élete, Lelkipásztor, 1981/1.), melyet akár
