Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Isten-kérdés Ingmar Bergman művészetében
„Tényleg szeretem... Mi az a halálos méreg, ami szétrág bennünk mindent, ami jó .. .?” Később: „Borzasztó dolog, amikor az ember egy napon ráébred, hogy az élete értelmetlen . . . Hogy nincs rá szüksége senkinek, pedig ő ott van, és két kézzel adna.” A másik nő, Anna, a férfi barátnője mondja, aki mögött férje és kisfia halálával végződő autóbaleset tisztázatlan emléke sö- tétlik: „Istent áhítom, és szeretnék térdre borulni. Néha pusztán csak azért imádkozom, mert elviselhetetlennek tartom az ima hiányát. Nagyon nehéz Isten nélkül élnem. Nem vagyok hivő. Nem tudok hinni. De tudom: amikor azt mondom, hogy Isten nem létezik, féligazságot mondok. És megtagadok valami fontosat, amit nem értek, vagy nem akarok megérteni.” Ebben a filmben fejezi ki Bergman világos szóval a férfi és a nő testi kapcsolatának az önmagáért való erotikán messze túlvezető jelentőségét, amely ismételten érezhető műveiben ilyen jelenetek képre vitelekor. A forgató- könyvben egyes szám első személyben író Andreas gondolja, amikor átöleli Annát a kétségbeesésében: „Az ölelés maradt egyetlen törékeny menedékünk a világgal szemben, sőt, tulajdon széthullásunkkal és rémületünkkel szemben is. A szavak nem nyújtottak enyhülést, a helytelen használat már régen tönkretette őket. De a szoros összeölelkezés még mindig menedéket nyújtott. Nem óvott meg a végső magányosságtól, de lecsillapította a megrémült szívet...” Az őket körülvevő „világ” más jelrendszerben, de ismét az erőszak légkörét idézi. Az Érintés (1970) két férfi és egy nő szerelmi történetének érzelmi ábrázolásában küzd azzal a későbbi filmekben is visszatérő alapproblémával: az emberek keresik a másikban a társat, de nem találják meg. A Suttogások, sikolyokban (1972) a halálos beteg Ágneshez eljön két nőtestvére, akiknek üres, fojtogató házassága bontakozik ki a háttérben, de az előtérben a testvérek kapcsolata áll. Ágnes hiába keres náluk támaszt; igazi szeretetet csak Annától, a háztartási alkalmazottjától kap, aki a halál magányát is képes megosztani vele a film érzékfeletti látomásában. Ágnest, a 37 éves hajadont Bergman hivő léleknek jellemzi a forgatókönyv bevezetésében. A halottas ágy mellett egy kételyekkel küzdő lelkész: „Ha igaz, hogy ott, abban a másik világban megtalálod az Istent;... ha igaz, hogy beszélni tudsz majd ezzel az Istennel.. . Ha igaz. Akkor... imádkozz értünk, akik ezen a sötét, piszkos földön maradtunk, az üres és kegyetlen ég alatt. Kérd, hogy szabadítson meg bennünket végre a félelemtől, csömörtől és mélységes kétkedéstől. Kérd. hogy töltse meg életünket értelemmel.” Annát egy reggeli imádságának a tartalma hivő embernek mutatja. S amit alakjában a legfontosabbnak tart, arról Bergman így vall: „Gondolkodás nélkül, bátran, határozottan szeret. És cserébe nem követel érte semmit. Teljesen a Korinthosz-beliekhez írott levél szellemében szeret... Én hiszem, hogy léteznek olyan emberek, mint Anna, találkoztam is már velük.” A film készítése közben Pál apostol első korinthusi levelének 13. fejezete volt az írórendező szeme előtt. A forgatókönyvben van egy megszakítás, amelyben Bergman a film „mondanivalóját” próbálja megfogalmazni: „fantázia és formatörekvés együttes erőfeszítéssel kikristályosítja életérzésem egyik összetevőjét: a közösség utáni abszurd és csillapíthatatlan vágyakozást, az ügyefogyott próbálkozásokat a távolság és az elszigeteltség leküzdésére.” Az utolsó jelenetben Ágnes naplója egy ilyen boldog napra emlékezik vissza: „Most egy-két percig enyém lehet a teljesség.” VEÖREÖS IMRE: AZ ISTEN-KÉRDÉS INGMAR BERGMANNÁL 61
