Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Paul Tillich: A létezés mélysége
PAUL TILLICH: A LÉTEZÉS MÉLYSÉGE 45 Mindeddig a világ és a lelkünk mélységéről beszéltünk. Valójában azonban csak akkor élünk a világban, ha közösségben vagyunk embertársainkkal. Lelkünket is csak az embertársaink által felénk tartott tükörből ismerhetjük meg. Az életnek magának nincs mélysége a közösségi élet mélysége nélkül. [...] A történelmi létünket is csak a látszat alapján értelmezzük, s nem úgy, ahogy az a valóságban van. Gondolatainkat teljesen lefoglalja a napi hírek áradata, a mindennapos propaganda hullámverése, a konvenciók és a szenzációk hömpölygése. A sekély vizek csobogása megakadályoz abban, hogy meghalljuk a mély mormolását, akár a társadalmi szerkezetünk alapjaiban, a tömegek vágyakozó szívében, vagy a történelmi változásokra érzékeny küzdő elmékben. Fülünk éppúgy süket a társadalmi mélységből, mint lelkünk legmélyéből jövő kiáltásokra. Mindennapi életünkben egy-egy ütés után ugyanúgy magára hagyjuk a társadalmi rendszer megsebzett áldozatait, mint saját megsebzett lelkünket. Azt hittük egykor, hogy olyan korszakban élünk, amelyet igazafob emberség felé tartó feltartóztathatatlan fejlődés jellemez, de a társadalmi struktúra mélyében már szervezkednek a pusztítás és a rombolás erői. Már egyszer úgy tűnt számunkra, hogy az emberi szellem meghódította a természetet és a történelmet. Mindez azonban csak a felszín volt; a közösségi élet mélyében megkezdődött a felszín elleni lázadás. Egyre jobb és tökéletesebb eszközöket teremtettünk az emberi élet körülményeinek megjavítására. De a mélységben minden ilyen eszköz az ember önpusztításának a fegyveréré vált. Pár évtizeddel ezelőtt még csak próféták tekintettek a mélységbe. A festők vásznaikon juttatták kifejezésre az ember és a természet felszínrétegét szétromboló eljövendő katasztrófa veszélyérzetét. A költők furcsa, sértő szavakat és ritmust használtak annak érdekében, hogy felvillantsák a látszat és a valóság között húzódó ellentétet. A mélylélektan mellett a „mély-szociológia” kialakulásáról is beszélhetünk. De csak most érkeztünk el abba a korszakba, amikor minden idők legnagyobb társadalmi földrengése rázza meg az emberiséget, és az egyes nemzetek csak most nyitják ki szemüket az alattuk húzódó mélysége: a történelmi létezés valóságára. Mégis mindig vannak olyan emberek, még vezető helyen is, akik gyorsan leveszik tekintetüket a mélységről, és arra törekednek, hogy visszaforduljanak a szétzúzott felszínhez, úgy téve, mintha semmi sem történt volna. De mi, akik megismertük a mélység valódi természetét, [...] ugorjunk bátran a történelmi lét mélyebb rétegeibe, a történelem végső mélységébe! A történelem végtelen és kimeríthetetlen fundamentumát Istennek hívják. Ezt jelenti maga a szó, és ebbe az irányba mutatnak olyan kifejezések is, mint az Isten országa és az isteni gondviselés. S ha ezek a kifejezések nem jelentenek sokat számotokra, úgy inkább beszéljetek a történelem mélységéről, a társadalmi élet fundamentumáról és céljáról, mindarról, amit fenntartás nélkül komolyan vesztek morális vagy politikai cselekedeteitekben. Lehet, hogy ezt a mélységet reménynek, egyszerűen reménynek kell neveznetek. Ugyanis ha felfedeznétek a történelem alapjaiban a reményt, akkor csatlakoztok azokhoz a nagy prófétákhoz, akik bepillantottak koruk legmélyebb rétegeibe. Lehet, hogy megpróbáltak elszökni, nem bírván elviselni látomásaik szörnyűségét, de végül is volt bátorságuk, hogy mélyebbre tekintsenek, és ott a mélységben a reményt fedezték fel; s reménységük nem szégyenült meg. Semmilyen remény nem szégyenít meg, ha azt nem a felszínen találjuk meg, ahol az ostobák hiábavaló elvárásokat támasztanak, hanem abban a mély
